Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-10 / 19. szám

gaságot okoznak. Meg kell hát adni a választójogot a nőknek, hogy befolyást nyerjenek a családi tűzhelyet óvó, védő, erősitő intézmények létesítésére. — Az a felületesség, a mivel a nemzet és állam egészét érintő közgazdasági kérdéseket tárgyalta: legjobb bizonyíték a mellett, hogy a nagy politika nem a nőknek való. Nem is szükséges, hogy a parlamentben debütírozzanak az asszonyok, mert mindaz, a mit Lindemanné a nők választójoga által elérni kíván, társadalmi úton is elérhető. De meg kellett emlékeznünk erről a derék német aszszonyról azon melegségért, a mellyel a család fontosságát előtérbe állította s a házi tűzhelyeket a család és gyermekek biztosítását czélzó intézményekkel fokozni s megerősíteni szeretné. „A német nők büszkék arra — mondá — hogy anyák lehetnek és büszkék arra is, hogy nemcsak családjuknak adnak gyermeket, hanem egyúttal a hazának polgárt is." A nőmozgalom ilyen harczosait szívesen látjuk máskor is hazánkban ! TÁRCZA. Lovranai levél. Lovrana, 1914. április hó. Eljöttem egy kissé pihenni és melegedni. Mindenben a meleget, a napfényt szeretem, mert ott élet is van, tájban, évszakban, kedélyben, szívben egyaránt. S a téli munka után jól esett volna a „fejemet otthon hagyni", a mint mondani szoktam, mikor nem testi pihenést kívánok, hanem fáradt agyam szeretné levetni gondjait, a lelkem akar kissé szabadulni kötelességeitől. Ezúttal egy légcsőhurut is hozzájárult s úgy véltem, megengedhetem magamnak ezt az üdülést, mert otthon csak ismét munkába fogok, s jó idő, rossz idő, nem válogatok benne . . . Kellemesen is teltek a napok. Meleg, csönd jóltevő hatását éreztem, festegettem a kék tengert, mikor — úgy harmadnap — valami egyforma zaj ütötte meg fülemet. Fiirészelés. Meglepett; hogyan, hát itt dolgoznak is az emberek ? A hova mi semmittevésre jöttünk! Megzavarta pihenésem összhangját, hogy vannak, a kiknek ez nem ünnepi idő, mint nekünk, csak közönséges munkanap! Erről eszembe jutott „a munka", azokról a fiatal emberekről, kik itt dolgoznak, azok a kik otthon dolgoznak, az Ifj. Egylet (a mi az én munkám egy része is) s természetesen sok minden eszembe jutott. Mi is történik most otthon ? Várakozásomnak megfelelően „szerepeitekbe 19-én? Sikerült-e az összejövetel? Szóval, azt láttam, hogy a fejemet nem tudtam otthon hagyni! Az evangéliumi törekvések, melyek egész esztendőben nem hagynak nyugodni, ide is követnek, a sok jó ügy, a mit szívemen viselek, csak felkeres. Szinte lehangolt, hogy nem tudom kikapcsolni gondolkozásomból, de aztán azt gondoltam, talán jól van ez így. (Otthon meghagytam, hogy az Egyh. és Isk. Lapot azonnal küldjék utánam, hát persze, hogy eszembe jutnának a „munkák", úgyis a mint a lap megjön.) Sétáink alkalmával estefelé láttuk a hazatérő munkásokat. Úgy tetszett, kirívó ellentét az, hogy mi kényelmesen pihenünk, míg ők dolgoznak, de a dolog mélyére tekintve, rájöttem, hogy az ő legnagyobb keresetük abból kerül, a mit a mi kielégítésünkre építnek, szépítnek, míg ha mi az áldott, gyönyörű vidék gyógyhatását, szépségét nem keressük fel, messzeföldről is hozva pénzünket (a miért máskor mi dolgozunk!), ők a legtermészetesebb, legtöbbet hozó megélhetési módjuktól lennének megfosztva. Ezeket a dolgokat soha sem szabad szem elől tévesztenünk, ha helyesen akarunk élni és helyes, szocziális munkát végezni. (Én ugyan ezt, hogy „szocziális" munka stb. csak „idegeneknek" mondom, mert az egész mozgalmat, illetőleg fogalmai röviden keresztyén munkának hívom. Krisztus követése ez minden vonalon, semmi más, de ez elég. Ugyan, azok, a kik szocziális néven indították ezt meg, alighanem azért nem vették a ker. fogalmat [nevet], mert az hitet is jelent a Krisztusban, a mi náluk nincs. Azért van is csak fél eredménye minden törekvésnek, ha nemes is, a hol az hiányzik!) Édesanyám jó szívével sajnálkozott foltozott ruhájukon, bár a legrongyosabb volt a legvígabb közöttük. Mondottam, hogy a munkaruha nem is lehet más, mint elnyűtt, nem kényes s vasárnapra van ennek is szép öltözete. De meg igényeik, felfogásuk is más, mert életkörülményeik is mások, mint a mienk, ők nem érzik azt a kívánalmat ebben, mint mi s így is van helyén. Isten őket abba a körbe, viszonyokba helyezte — bizonnyal okkal —, ott kell ezt az életet leélniök s mivel az Úr akarata ez, okvetlenül helyesen is van. Ezért nem győzöm eleget hangsúlyozni azok előtt, a kik ilynemű szocziális munkával foglalkoznak, hogy két dolgot tartsanak szem előtt, mikor velük beszélnek s ezekről világosítsák fel elsősorban őket. Az egyik az, hogy ne zúgolódjanak a miatt, hogy alacsony sorsban vannak s dolgozniok kell. Először, mert a tisztességes munkást okos ember nem nézi le s az Úr semmit sem cselekszik ok és czél nélkül, ha őket oda helyezte, ezzel nem bánt velük igazságtalanul s ez nem kevésre becsülés; ha igyekeznek is javítani sorsukon (hisz mi is segítünk nekik ebben!), az ne abból álljon, hogy mindenáron kiemelkedni akarjanak azok közül, a kik közé helyeztettek, hanem arra törekedjenek, hogy lelkük, gondolkozásuk nemesedjék. Ekkor nemcsak a kötelességeket látják, hanem élvezik annak örömeit is, a melyeket így nem akarnak észrevenni. És azt sem látják, hogy nagy felelősség és súlyos kötelességek nyomják azok vállát, a kiket ők irigyelnek. A másik az, hogy hiszen, a művelt felsőbb osztályoknak is folyton ezt prédikáljuk, hogy ne adjanak annyit külsőségre, fényűzésre, ne ebben keressenek előnyt, érdemet. A gazdag ember kötelessége bizonnyal sokban más, mint a szegény sorsuaké; neki kell pénzét forgatnia, hogy munkához segítse, jobb körülmények közzé juttassa a szűkölködő munkást (s tisztességes árt