Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-26 / 17. szám

KÖNNYELMŰ ELVÁLÁSOK. Ennek az állami, nemzeti, egyházi és társadalmi bajnak megakadályozása szempontjából az alábbi emlék-' iratot intézte a Kálvin-Szövetség az igazságügyminiszter úrhoz: „A Kálvin-Szövetség foglalkozott azzal a sajnálatos ténnyel, hogy a legutóbbi időkben nálunk a családi élet állandóságát, tisztaságát veszélyeztető, czélját meghamisító könnyelmű elválások Magyarországon nagy mértékben megszaporodtak és még folyton szaporodóban vannak. Szövetségünk tndja azt, hogy hasonló irányzatot lehet konstatálni Európának több államában, különösen Francziaországban, sőt, a mi leginkább meglepett bennünket, meg Svájczban is. Arra a meggyőződésre jutottunk azonban, hogy azon általános tényezőkön kívül, melyek a házasságok régi szilárdságát ostromolják ós nem egy esetben meg is bontják, nálunk kölönös erők is működnek közre. Ebben a tekintetben utalnunk kell arra, hogy az 1894. évi 31. t.-cz. 77. §-a a) pontja körülírja az úgynevezett hűtlen elhagyást. Megalkotói kétségkívül abban a felfogásban voltak, hogy ez úton kellően védik a házasságot, habár nem teszik lehetetlenné oly egyéneknek szétválasztását, a kik különböző körülményeknél fogva a házasság eredeti és nagy czéljainak elérésére képteleneknek bizonyultak. A valóságban azonban a helyzet oda fejlődött, hogy különböző okoknál fogva az idézett szakasz a legnagyobb mértékben előmozdítja a könnyelmű elválásokat úgy, hogy ezen a réven történik meg a legnagyobb számban és leggyorsabb idő alatt a házassági kötelékeknek megszüntetése. Abban a véleményben vagyunk, hogy a törvény megalkotóinak intenczióit és a jelzett szakaszt oly formába önteni szükséges, a mely mellett az eddigi visszaélések, ha nem is zárhatók ki teljesen, de a minimumra lesznek korlátozva. A H. T. 77. §-ának czélja a békés elválás lehetővététele volt kellő kautélák mellett. A törvény világosan megjelöli, hogy az a fél kérheti a házasság felbontását, a kit házastársa szándékosan és jogos ok nélkül hagyott el. A joggyakorlat eleinte igyekezett kinyomozni ezt a két körülményt, újabban azonban már az az irányzat lett uralkodóvá, hogy az elhagyó fél is felhívhatja az elhagyott felet a házassági életközösség visszaállítására, a mi a legritkábban következvén be, az elhagyó fél a 77. § a) pontja szerinti válóokot teremt magának s oda devolválódtak a kautélák, hogy a 17. § szerinti perek közös megegyezéses perekké alakultak át. Ez nem volt a törvényhozás czélja s miután éppen az ezen szakasz alapján történt elválások 1912-ben az összes felbontások 69%-át teszik ki: ha a könnyelmű elválásokat nem akarjuk még sűrűbbé tenni, úgy okvetlenül szükséges novelláris úton szigorúbb kautélákat felállítani s odahatni, hogy elválás csak ott történhessék, a hol a benső és családi együttélés a felekre nézve erkölcsileg s lelkileg lehetetlenné vált. A másik tény, a mit a statisztikai adatok bizonyítanak, az, hogy az 1907. évi XVII. t.-cz. a m. kir. Kúriát óhajtván tehermentesíteni, 6. szakaszában kimondja azt, hogy a bíróság által érvényesnek, vagy semmisnek kimondott, avagy felbontott házasságoknál az ügynek hivatalból való felülvizsgálása megszűnt kötelező lenni. Ezen könnyebbség folytán, miután a házasfelek az elsőfokú ítéletben rendesen megnyugosznak, a házassági pereknek lebonyolítása immár szerfelett kevés időt vesz igénybe, úgy hogy míg az idézett törvény hatályba lépte előtt a pereknek csak 37%~a

ért véget egy éven belül, e szám 1909-ben már 75%-r

a

emelkedett. Eltekintve attól, hogy a válóperek 76'8%-kal emelkedtek az 1906—1912. években, mindenekelőtt reámutatunk a szegényjogon indított perek óriási számára, a mi azt mutatja, hogy az alsóbb néposztályokban öltött különösen nagy mórvet a lehetőségek megkönnyebbítése folytán az elválás és szomorú jelenség az, hogy az őstermeléshez tartozók 57'9%-al szerepelnek a válóperekben. Ez már nemzeti szerencsétlenség ! Ha kutatjuk is a gazdasági és erkölcsi okokat, nem hagyhatjuk ti gyeimen kívül azon tapasztalatot, hogy válóperi czélra szolgáló szegénységi bizonyítványok kiállításánál a közigazgatási hatóságok nem fordítanak annyi figyelmet a teljes vagyontalanság kutatásánál, mint ott, a hol vagyonjogi perek indításához kérnek bizonyítványt. Első teendő volna tehát a szegénységi bizonyítványok kiállításánál a szorgos kutatásra és személyes tapasztalat szerzésre kötelezni a közigazgatási hatóságokat. Épen ilyen helytelen gyakorlatnak tekinthetjük azt is, hogy két tanú bemondása alapján kiállíttatnak bizonyítványok a válófelek különélésig elhagyási idejére vonatkozólag. Nézetünk szerint a válópereknél s különösen a H. T. 77. §-a alapján indított pereknél kívánatos volna az iránt intézkedni az elhagyási és különélési idő megállapításánál, hogy a mennyiben a hatóság személyes meggyőződés és alapos kutatás után ezt megállapítani nem tudja, a bizonyító tanuk bemondásukat esküvel tartozzanak megerősíteni. Szabályozandónak tartjuk különleges intézkedések törvényhozási megtételét ott, a hol gyermek származott a házasságból. Ma épen az alsóbb néposztály hamarosan segít ezen, mert beadják a gyermeket az állami menhelybe s ha felnő és elérte 15 éves korát, .jelentkeznek érte a szülők, mert akkor már dologképes. Itt is intézkedéseket kérünk a törvényhozástól, hogy a dologképes apa és anya ne menekedjenek a gyermek eltartási kötelezettsége alól. A dán Workinghouse-Laiv példája lebeg előttünk, a mely állami dologházakba utalja a gyermekét elhanyagolt szülőt s a tartásdíjat ez úton hajthatja be a munkaképes apán, vagy anyán. Hisszük, hogy ily intézménnyel felkeltenénk a családfentartás iránti meglazult kötelességérzetet s csökkentenénk az elválások számát. Általában a gyermek- és nőtartási díjak megállapítása iránt csak kevés esetben intézkedik a válóperbeli bíróság és elég szűkkeblűen gondoskodik a válóper