Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-11 / 2. szám

22 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 2 szám. helyi községi bíró szeretettel ajánlotta fel a községháza termét a szövetség mindenféle összejöveteleire. Miután a fóti dalárda a Himnuszt énekelte el, Forgács Gyula péczeli lelkész fenséges imával vezetett befejezésül újra a Mindenható színe elé hálát rebegve az összegyíilekezésért s erőt kérve a munkálkodásra. Az ünnep harmadik része nemcsak a krónikához tartozik, de jelentőségében nem is volt kisebb, mint maga gyűlésünk. A vasúti vendéglőben 140-en vettünk részt a fehér asztalnál. Nem részletezem a tósztokat, bár igen-igen értékesek, fontosak voltak, de lehetetlen elmellőznöm Szabó Lajos péczeli kőműves erőteljes beszédét, a ki ott is bizonyságot tett az Őt is megváltó Krisztusról, a kihez lelkipásztora vezette. Mint volt nemzetközi szocziálista, bátran kimondotta, hogy ezt a tábort elhagyta, mert Istenéhez és vallásához hü akart maradni. Kolozs fóti földműves, presbiter hangulatos, mély vallásos érzésű felszólalása a könnyekig hatott meg mindnyájunkat, mikor Petőfi „Tied vagyok, tied hazám" kezdetű versét az egyházra vonatkoztatta s arról tett bizonyságot, hogy a nép egyházszeretete erőteljes és meg nem ingatható. Kellemes érzést keltett bennünk, a mikor Bárdy Pál felolvasta a helybeli apátplébános levelét, a melyben vízkereszti istentiszteleten és iskolaavatáson való elfoglaltsága miatt menti ki elmaradását, de meleg hangon küld üdvözletet. Hivatkozva a Prot. Egyh. és Isk. Lap egyik czikkére s abból idézve, a ker. felekezetek közötti együttérzés szükségességét hangoztatja, a melyről ezen üdvözlésével is bizonyságot kívánt tenni. Peiri Elek e. ker. főjegyző, Haypál Benő és Mády Lajos volt esperes üdvözlő táviratainak felolvasása után a megalakult Szövetség távirati üdvözletet küldött dr. Darányi Ignácz, dr. Antal Gábor tiszteletbeli elnököknek, dr. Kenessey Béla püspöknek, mint a K. Sz. lelkészelnökének és dr. Baksay Sándor püspöknek, mint a kerület egyházi fejének. Lassanként oszladozott a társaság, a melyet a fóti dalárda is vidám hangulatban tartott harmonikus, jól betanult énekeivel, indultunk hazafelé. Búcsuztunk! A fóti dalárda elnöke, Bertók József presbiter kért szót s egyszerű lelkének gazdag kincseit ragyogtatta, a mikor a „kálvinista testvérek "-tol búcsúzott. Nagy szó ez — úgymond — és jóleső érzés fogta el, hogy itt az egyházmegye minden részéből összesereglettünk. Áldást kért a mai napra és azokra, a kik ezt a napot a nép fiainak örömteljessé és emlékezetessé tették. Háromszor hajtotta meg a fehér zászlót egy daliás fóti ifjú ... s Istenhozzádot mondtunk Bárdy Pál házigazdánknak, a kinek főrésze volt abban, hogy ez a nap oly „ékesen és szép renddel" folyt le. Hálás szívvel gondolunk a gödöllői presbiterekre is, a kik a nap gondjait hordozták, míg mi vendégek lehettünk. A viszontlátásra! Rákospalotán, Váczon, Fóthon, Szentendrén, Ocsán, a szigetségben . , . vagy másutt, de tudom és érzem, hogy újra össze fogunk jönni, mert ezt hozza magával a gödöllői reményteljes nap, egyházunk iránti kötelesség és mert pünkösdi lelket, pali bizonyosságot és kálvini erőket vittünk magunkkal. Kálvinista. BELFÖLD. Karácsony a kórházakban. „Szenved-e valaki ti köztetek? Imádkozzék." Erről az apostoli intésről megemlékezett most karácsonykor is a budapesti ref. egyház. Hogy a szenvedőknek alkalma legyen az imádkozásra, kálvintéri segedlelkészei felkeresték a főváros kórházaiban gyógyulást kereső testi betegeket. Az ország különböző részéből felkerült szenvedőknek — a kikről e nagy világvárosban senki meg nem emlékezett, csak talán szeretteik gondoltak rájok odahaza féltő szeretettel — hirdették az örvendetes karácsonyi üzenetet. A járni tudó betegek együttesen, a járni nem tudók ágyanként részesültek az úri szent vacsorában. Csak a ki részt vett ilv munkában tudhatja, mily fárasztó reggel órától délután l-ig, V2

2-ig egyfolytában járni betegágytól-betegágyig, vigasztalni, emelni, Istenhez vezérelni halhatatlan lelkeket. S e munka napokon át folyt most is délelőtt, délután. Bármily fárasztó és nehéz munka is, de gyönyörűséges is ! Megkérgesedett szívek nyílását, fásult, közönyös lelkek felmelegedését, elaltatott lelkiismeretek ébredését, Istenről rég elfeledkezett embereknek az élő Isten után való vágyódását, imát elfelejtett nyelvek rebegését, képmutatók mélységes bűnbánatát látni, nem boldogság-e a keresztyén lelkipásztorra nézve? Mennyi hálás tekintet, hány meleg kézszorítás volt le nem tagadható jutalma a fáradozásnak! ? Oh, nemcsak a tenger, a betegágy is megtanít imádkozni. Soh'sem felejteni el. A Rókus-kórház megfigyelő szobájában 2 öngyilkos leány ágyánál szóltam a nagy Szabadítóról. Egyik mérget ivott — összeégett ajkai alig tudtak vaczogni —, a másik mellbe lőtte magát — múmiaszerű, sovány arcza most is előttem van — óh, hogy itták ezek Isten igéjét. Szemök mondta, mert a nyelvök nem merte: „Maradj még, szólj, beszélj erről az Istenről, a ki még minket is tud szeretni. . ." Mikor a bort nyújtottam nekik, akkor hoztak be hordágyon egy töpörödött anyókát s letették üres ágy hiányában a padlóra, közvetlen a lábam mellé. A harmadik emeletről ugrott le . . . A sebészeti osztályon a sok csonka-bonka, kinek keze, kinek lába hiányzik s hogy örülnek az életnek, pedig nem ismerik azt az Eletet, a melyet Az adhat, a kinek az élete sem volt drága . . . Milyen máskép hangzott ott az imádság is ! A tiidő-betegeket is felkerestük, a kiknek napjai igazán meg vannak számlálva. A patakzó könnyek beszélték, hogy ők már készülődnek amoda, a hol színrőlszínre látják a könnyek letörlőjét. Ott az úri szent vacsora igazán utolsó vacsora volt. A súlyos műtét előtt állók félelme is mintha kisebbedett volna, hiszen a könyörgést meghallgató: ott is segíthet.