Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-19 / 16. szám

De a feltornyosuló nehézségekkel szemben is a mi meggyőződésünk az, hogy egyházunknak teljes erejével kell ragaszkodnia iskoláihoz. Ha szükségünk volt reájuk a múltban, még égetőbb szükségünk van reájuk most, ezekben a válságos időkben. Most még nem mondhatjuk, hogy „proximus ardet", a veszély nem imminens, de mindenütt, a hol erre alkalmunk van, gyűléseken, sajtóban, alkalmas és alkalmatlan időben hangsúlyoznunk kell elsőbbségi jogunkat és ragaszkodásunkat az iskolához. S a mi ennél is lényegesebb, minden igénybevehető eszközzel éreztetnünk kell a tanítóinkkal, hogy az iskolák és velük együtt ők is mindenestől fogva az egyház testéhez tartoznak. Ha nem sok is az, a mink van és a mit adhatunk, de nekik is juttatnunk kell mindenből, hadd érezzék ők is minden lehető úton és módon az egyház anyai szeretetét. Érezzék már a képző-intézetekben. Sok szó esik a lelkészképzésről és különösen arról, hogy igazán buzgó, hívő és mélységes szeretettől hevülő lelkészekre van szükségünk. Hát a tanítók? Hogy lehetünk el nélkülük, mihez foghat a lelkész, ha nem áll mellette, mint munkatárs a tanító ? Legfeljebb csak félszárnnyal repülhet. Épen azért, a mint sürgetjük a theologiánkon a több bibliát, a modern egyházi munkák megismertetését, gyakorlását, ép úgy nem szabad megelégednünk a tanítóképző-intézetekben sem az eddigi száraz, inkább csak az értelemre ható vallástanítással. A tanítók jó része nyűgnek tartja a vallástanítást. Nem lehet csodálni. Ama bizonyos „szorongató szerelem" nélkül ez bizony nehéz, lélekölő munka. Sokszor hallottuk már, hogy ki kell venni a tanító kezéből a vallástanítást, menjen be a lelkész az iskolába, tanítsa ő, hiszen az ő dolga ós mestersége ez. Téves felfogás. Nem kivenni, sőt inkább mindent elkövetni, hogy a tanítók kedves és kívánatos munkának tekintsék az ember- és jellemképzés e leghatalmasabb eszközét. Jól esett olvasnunk a Tanítók Lapjában egyik egyházmegyei tanító-egyesület (a debreczeni) határozatát, a mely határozottan kimondja, hogy vallástanítás nélkül népiskolai tanítás el sem képzelhető és tiltakozik az ellen, hogy a vallástanitást, mint a nevelésnek, jellemképzésnek pótolhatlan eszközét a tanító kezéből kivegyék. Hisszük, hogy tanítóegyesületeink legtöbbjének ez lesz a válasza a békésmegyei határozat második pontjára vonatkozólag. Az a limonádészerű, minden mélyebb alap és gyökér nélküli „általános erkölcstanítás" már megmutatta másutt a maga szomorú hatásait. Nem kidobni, hanem igazivá, méllyé, evangéliumi erőtől duzzadóvá és élővé kell tenni a vallásos nevelést. De omne vivum ex vivo. . . Református iskoláinkhoz ragaszkodni, azokért minden lehető áldozatot meghozni csak addig érdemes, a mig evangéliumi hittől és mélységes egyházszeretettől áthatott tanítókat tudunk odaállítani. Olyanokat, a kik előtt kedves és drága a református iskola és különösen az, a mi ezt református keresztyén iskolává teszi. Azok, a kik az államosítás mellett kardoskodnak és azok is, a kik a felekezeti hittanításnak ajtót akarnak mutatni, sokszor hivatkoznak külföldi, többek között angol és amerikai példákra. Hát ez utóbbiakra nézve megjegyezzük : igaz, hogy az angol állami iskolákban (board scliool) nincs felekezeti vallástanítás, de az angol iskola asztalán ott van és marad a biblia. Ott marad-e nálunk az állami iskolában és egyáltalán azok, a kik az „általános erkölcstant" hangoztatják, mit fogadnak el abból, a mi a bibliában van?! Egy „országos érdekű tanügyi szaklapunk" azt meri írni, hogy a felekezetek erkölcstant nem tanítanak és csak Jézus naiv példabeszédein (sic !) rágódnak, a melyek már nem a mai modern korba valók." íme, úgy hisszük nem csalódunk, hogy „innen a könnyek", innen a nagy buzgólkodás, sokaknál az államosításért és felekezetnélküli vallástanítás ellen. Ezért van okunk „félni" az államosítástól és olyan állami tanítóktól, a kik közül sokan a franczia „laikus iskolák" tanítóiban látják eszményképeiket. Mi legyen hát állásfoglalásunk ? Doktriner elveken, hangzatos szavakon való lovagolás vagy anatéma nem sokat érnek. Azt sem mondjuk, hogy az iskolák államosítása az egyházi élet teljes megbénulását jelentené. De azt mondjuk és hangoztatjuk: Neveljünk mély hitű és érzésű tanítókat! Kapcsolja az egyház tanítóit magához teljes szeretettel, áldozatkészséggel, minden lehető jog megadásával. Jól kell érezniök magukat a tanítóknak az egyház kebelében. Érezniök kell az egyházi élet szépségét, melegét és erejét. Érezniök, tudniok kell, hogy ők is hathatós tényezői, szervei ennek, hogy munkatársai a dicsőséges és szerető Istennek ! —a— Nem pénz, hanem nemzeti önérzet és vallásos buzgóság. Az amerikai magyar missziói munka kezdettől fogva sok vitát provokált, kötetekre menő hírlapi polémiát váltott ki. A vélemények ma is különbözők, a nézetek eltérők, a mire legújabb bizonyíték Melegh Gyula buffalotonawandai ref. lelkésznek e b. lap f. évi 6. számában megjelent czikke. Melegh Gyula a magyarországi ref. egyház szolgálatában álló úgynevezett „csatlakozott" pap. Missziónkat úgy vallási, mint nemzeti tekintetben gyönyörűnek nevezi, de sok fogyatkozást talál az egyházi munkában. Szerinte a konvent által az amerikai missziókra fordított pénz nem elég, szerinte a konventi elnökségnek kellene ellátni minden szükségessel az egyházakat és ellenszolgálatul bekebeíeztetni tulajdonjogát az egyházi ingatlanokra. Véleményével nem értek egyet, mert hiszen az amerikai magyar református nép vallásos buzgóságának csődbe jutását jelentené, ha a magunk terheinek viseléséről teljesen lemondva, mindent a konventtől akarnának várni. Azt szívesen elismerem — mert több, mint tízéves amerikai mult áll hátam mögött —, hogy itt az egyházszervezés és fentartás nem tréfa dolog. Rengeteg munkába, kibeszélhetetlen fáradságba és apostoli önfeláldozásba