Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-05 / 14. szám

lyokhoz tartozó kínaiaknak nem valami nagy érzékük van a tisztaság iránt. Lakószobáik nem a legkellemesebb illatot árasztják a látogató felé. Több helyütt megtörtént, hogy a háziasszony, mikor megtudta, hogy misszionáriusnőnk tud kínaiul, kérte, mondja meg nekik, hordják ki a szemetet szobáikból, mert már tarthatatlan szagot áraszt a sok piszok ! Kunst Irén nem elégedett meg azzal, hogy sorba látogatta „új honfitársait". Eltökélte, hogy összegyűjti őket valahol és beszél nékik is az evangéliumról, meg Krisztusról. Tervét magáévá tette dr. Misley Sándorné, a Magyar Nők Missziói Bizottságának csodás buzgóságú elnöknője is. Márczius 24-ére, délelőtt 11 órára meghívták teára a kínaiakat a Család-utczai evangélizáló-terembe. Á külmisszió néhány barátját is meghívták erre a ritka alkalomra; így id. Viktor Jánost, két derék orvostanhallgatót, meg engem is. Ott voltak a Család-utczai diakonisszák is, Müller Matilddal élükön. A fogadtatás egészen kínai módon ment végbe. Eleve alaposan kioktatta Kunst Irén a magyar résztvevőket a kínai szokásokra. A világért sem állanának el azoktól a kínaiak. Még a legalacsonyabb osztályhoz tartozók is megütköznének, ha azoktól eltérő dolgokat tapasztalnának. Három asztalt teritettek föl. Helyesebben nem „terítettek", mert hisz Kínában nem terítik le az asztalokat. Sem abroszt, sem asztalkendőket nem használnak. Egyszerűen fölrakják az asztalra az ennivalót. Most is raktak föl teasüteményeket, fölszeletelt narancsokat, egy sereg babszemszerű amerikai diót. Evőeszköznek híre-hamva sincs. A kínaiak jó része el is jött. 15 férfi és ifjú, meg egy nő jött. Rendkívül érdekes a helyfoglalásuk. Az ajtótól legtávolabb eső hely a legelőkelőbb hely a kínaiaknál, a legközelebb eső pedig a legutolsó. Mikor hellyel kínálták ezeket is, mindegyikük a legutolsó helyre akart ülni. Úgy kellett őket valósággal följebb tuszkolni. Arra meg épenséggel egész harcz árán lehetett egyiküket rávenni, hogy a főhelyre üljön. Mikor azután az ugyanannál az asztalnál ülő id. Viktor János fölállt imádkozni, a főhelyen ülő megragadta az alkalmat és a helyére telepedett. Úgy kellett szinte karhatalommal Ja Cin Csan kereskedő urat visszatelepíteni a főhelyre. Jó magam, előadásom miatt, nem lehettem jelen az előzetes kioktatásnál. Megérkezésem után a nők asztalánál kívántam letelepedni. Az asztalfőn egy idősebbnek látszó kínai nő ült fekete, kínai öltönyben, törpére nyomorított, apró gyermekczipős lábbal. A nők hamarosan eltessékeltek az egyik férfiasztalhoz. Csak azután tudtam meg, hogy ott nem szabad férfiaknak és nőknek egy asztalnál letelepedni. Ez a kínai nő két fiával volt ott. Azoknak is a másik asztalhoz kellett ülniök. Még az édes anyjukkal sem ülhetnek egy asztalnál a másneműek! Ahhoz az asztalhoz jutottam, a hol az európai ruhába öltözött, jobbmódú kínai férfiak telepedtek le. A másik asztalnál néhány kínai ruhás, szegényebb alak, meg a fiúk foglaltak helyet. Czopfja már egyiknek sem volt, még a toprongyosabb alakoknak sem. Alighogy leültem, az egyik derék orvostanhallgató, a ki az asztal alsó végén teljesítette a házigazdai tisztet, belemarkolt a különböző tányérokba s egy csomó teasüteményt, meg amerikai diót rakott elém a kezével. Teleöntötte a csészémet teával. Czitrom után kezdtem kutatni a tányérok közt. „Ne tessék semmihez se nyúlni" — figyelmeztetett. A kínaiaknál a vendégek csak ahhoz nyúlhatnak, a mit eléjük raknak. Czitromot kértem. Az nincs — volt a válasz. Itt kínai módra kell fogyasztani a teát: czukorral, semmi mással. Beláttam, hogy nincs mit okoskodni, bele kell törődni a kínai szokásokba. „Csing, csing!" mondogatják egyre-másra a fölső meg az alsó végen ülő házigazdák s fölfelé fordított kézzel kínálókig mutogatnak az egyesek előtt lévő ennivalókra. Majd két kézzel megfogják a teáscsészéjük alját, fölemelik s azzal integetnek a többiek felé, úgy ismételgetik: ,Csing, csing!" A többiek is megfogják s azok is ismétlik a tessékelő szavakat. Olyan, akárcsak nálunk szokták tenni a borospoharakkal. Én véletlenül a fülénél fogva emeltem föl a findzsám. A gazda hamarosan figyelmeztetett, hogy ne a fülit, hanem az alját fogjam, még pedig mind a két kezemmel, mert sértve találják magukat érezni a kínaiak. Egész garmadával hever mindegyik előtt a csupasz asztallapon mindenféle, mert nem külön-külön, hanem egyszerre a vendégek elé raknak mindent. De azért tele marokkal újabb meg újabb csomókat raknak eléjük a házigazdák s csak egy-egy újabb „Csing, csing !"-re nyúlnak hozzá. Egy-egy falatot esznek s újabb kínálásra várnak. Közben újból és újból teát öntenek a házigazdák. En már megelégeltem, de a gazda figyelmeztetett : itt el kell fogadni, nem lehet semmit sem visszautasítani. Mikor már jól ki „csing, csing"-eltük magunkat s egy halom puha amerikai dióhéj jelezte mindegyikünk előtt a kínálgatás eredményes voltát, kezdetét vette az összejövetel komolyabb része. Erről legközelebb. N K. I. BELFÖLD. Püspökbeiktatás Pápán. Felemelő ünnepély keretében folyt le mult hó 31-én Pápán Németh István dunántúli püspök beiktatása. A küldöttségek már az előző napon érkeztek. A konventet gróf Degenfeld József és dr. Baksa Lajos, a mi egyházkerületünket az elnökség megbízásából, Petri Elek ker. főjegyző vezetése mellett Kálmán Gyula, Lévay Lajos esperesek, Mészáros János ker. tanácsbiró, Sárközy Aurél, Benedek Sándor, dr. Darányi Gyula és Bilkei Pap István theol. tanár képviselték. A Tiszántúlról dr. Baltazár Dezső püspök, Kiss Ferencz ker. főjegyző, Hajdú Zsigmond püspöki titkár, dr. Márk Endre ker. ügyész vol-