Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-08 / 10. szám
a mi hitetlen, közönyös, büszke szívünknek kősziklája is, hogy Istent Atyának, magunkat gyermekeknek érezzük, kiknek bűneit eltörölte, kikre az ég kegyelmét kiárasztotta s kiknek az isteni szeretet iidvözítését biztosította ez a diadalmas, életet adó, égbe emelő áldott áldozat . . . így van Nagypéntek után igazi Husvétunk, halálunk után feltámadásunk. Csak egy ember halt meg. Csak ennek az egyetlen igaz embernek kellett meghalnia, hogy el ne vesszen, de, a hit által, örökéletet vegyen az egész bűnös világi! Izsák Aladár. FRANCZIA PROTESTÁNSOK. Kálvinnak, Colignynak, azoknak a hugenottáknak utódai, a kik karddal a kézben, meg nem ingó meggyőződéssel a szívnek mélyében, hosszú háborúkat, véres csatákat vívtatok, emésztő vitákat merészeltetek a hit és meggyőződés érdekében; hugenottáké, a kik kiűzetve a honi földről, idegen országok népének kovásza lettetek, megtanítván őket nemcsak a becsületes meggyőződés tisztelésére, hanem ipar- és takarékosságra is, miként álltátok ki azt a pusztító zivatart, melyet a XVIII. század kétkedése, a XlX-ik mammonizmusa s a XX-ik vallási közönbössége reátok zúdított? A helyzet reátok nézve kétszeresen nehéz. Kevesen, elszórva éltek egy nagy országban, olyan nép között, a mely egy aránylag kicsiny, de szervezett és merész, Istent tagadó töredék kormánya alatt élve lesiklik a haladás útjáról és saját belátóbb fiainak ítélete szerint is, ha más útra térni nem bír, a romlás felé evez. Meg tudjátok-e őrizni ily körülmények közt is a régi hagyományok tiszteletét, a hit erősségét s azt a tudatot, hogy szemben a divatos áramlatokkal, azok a kötelességek, melyekért őseitek mártírhalált haltak, ma is a jövő föltétele, a javulás biztosítéka? Vagy hanyatló energiával belenyugosztok a meg nem változtathatónak mondott sorsba és sóhajtozva bár, de mégis csak engeditek magatokat sodortatni az ár által, mert az ellenszegülés erőt, energiát és lelkesedni tudást tételez fel? Persze ez nemcsak nálatok, máshol is megesik. A meggyőződés, az ideálizmus áldozataira, a gályarabokra sok hivatkozás történik ugyan, de keresni kell azokat, a kik az emelkedésnek csak lehetőségéről is lemondanának, azért, hogy hívek maradva önmagukhoz, követnék lelkiismeretük szavát. Szép lelkesülni az ideálokért, de hasznos — ezek véleménye szerint — megalkudni a körülményekkel. Mindezek fogós és nem is kellemes kérdések. De lehetetlen tagadni, hogy a válasz, melyet a feltett kérdésre kapunk, felelet lesz arra is, vájjon az elődök vére hullása, a cevennesi bérezek között rejtőző camisardok szenvedései, a bujdokló lelkészek kitartása nem volt-e hiábavaló! ? Vájjon az utódok nemcsak bámulják-e az áldozatokat, melyeket apáik hitükért hoztak, hanem maguk munkára serkenni, áldozatokat hozni, az egykori fénynél úi szövétneket gyújtani képesek-e még? A kétkedés, a szürke materiálizmus úr lett-e a lelkeken, lebírta-e az ideális fellángolásokat teljesen? vagy pedig megél a régi törhetetlen meggyőződés? A kezeink közé jutott adatok azt mondják, hogy még nem kell lemondani teljesen. A franczia protestántizmus Combes elválasztó törvénye óta mintha kezdene talpraáliani. Megfosztva az állami támogatástól, a mi mindig kötelez valamire, visszatér a presbiteriánok ereje és büszkeségéhez, a hívek segítségéhez és erősödik. 1905-ben az 1*5 millió állami támogatást a hívek csak 6—700 ezerrel pótolták. Hat évvel később, Raoul Allier szerint, az önkéntes adományok circa egy fél millióval haladták meg a fennti két összeget. Azóta a helyzet még inkább javult s ma körülbelül ötször annyit adnak a hívek, mint tíz év előtt! Emellett a belmisszió munkája is örvendetesen fejlődik. A Société Centrale Evangélique költségvetése felé • vei emelkedett, új templomok és kegyes alkotások létesülnek, úgy hogy a franczia protestánsok ma hatszor annyit áldoznak vallásos czélokra, mint az állami támogatás és megkötöttség korában. Ez pedig csak az újraéledő vallásosságból eredhet. Az egyházi tevékenységről parókhiánként összegyűjtött adatok azt bizonyítják, hogy a világiak sokkal élénkebb részt vesznek a munkában, mint előbb. A tisztán adminisztratív munkán túl ma az igazi egyházi életben is nagy szerepet játszanak s megosztják ennek örömét és bánatát a lelkészekkel. Nimesben nemrég egy elismert nevű orvos megkapó előadást tartott az imádság erejéről. A különböző helyi jellegű Commissions d'Evangélisation munkáját a Société Centrale d'évangélisation irányítja. Ez küldi ki az előőrsöket, ügyel a szórványokra, gondoskodik az előadók és összejövetelek szervezéséről. A Mission Populaire a tömegek érzelmeinek és felfogásának javítására tör. Egyik alkotása a Maison Verte a Montmartrén, az igazi forradalmi Páris szívében, melynek már létesítése is merész gondolat volt. Emellett a vallásos irodalom is fejlik, a Christianisme Social, melynek sikerült nálunk is pár előfizetőt szerezni, a krisztusi szeretet melegével igyekszik felolvasztani a gazdagok rideg önzését, szívtelen kapzsiságát s a tömegek elkeseredése helyébe a reményt s bizalmat ültetni. A folyóirat szerkesztőjének, Elie Gamelle-nek fáradozásai nem is sikertelenek. A szocziálisták vezetői mintha éreznék, hogyha nem lesznek egyéb, mint gyomorkérdés, a szocziális törekvések nem érnek sokat. Elkezdenek más húrokat pengetni. Jaurés kijelenti, hogy az embernek az anyagi érdekeken felül — emelkedő törekvései vannak. Dunois, a hírhedt Humanité szerkesztője, mesterével egyetértve azt vallja, hogy mindenkinek joga van az életet vallásos oldaláról felfogni s állítja, hogy a vallások előtt nagyobb jövő áll, mint a milyen múlttal dicsekszenek. Megindul a munka a nép gazdasági és erkölcsi emelésére. A szövetkezeti téren Gide és Boyve, két buzgó reformált, vezérszerepet ját-