Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-16 / 7. szám

eszményekért rajongó ifjúságodba, jellemre törő bensődbe, Istent kereső lelked mélyébe ! Ne félj Daniéval attól, hogy „Nincs gyötröbb, mint kínok közepette Emlékezni meg eltűnt boldogságról". Ez az emlékezés nem is olyan gyötrő,: hiszen annyi vigasz és öröm van benne! Még ha gyötrő is, mint az elveszett fiúé, akkor is vágy, elhatározás, erő és új élet származik belőle. A magadbaszállás infernójából juthatsz el az atyai ház, a gyermeki élet boldog paradizójába. S pedig minden nemes részed oda vágyik, oda! V. J. Szimptomák. Fájó szivvel olvastuk azokat a czikkeket, a melyek a pertraktált államtitkári kinevezés ügyében megjelentek. Laptársaink közül sokan igyekeznek kellemes arczot vágni a dologhoz és a reánk már annyi veszedelmet és elernyedést zúdító „szabadelvűség" nevében többen mint valami jó nyereményt üdvözlik a dolgok ilyetén fordulatát. Többen hangsúlyozzák, hogy íme most már ezzel a kinevezéssel rés üttetett a félszázados uzuson, ezután már teljes joggal követelhetjük a protestáns vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezését is. Azt is említik, hogy hiszen a kinevezett államtitkár tanult ós szabadelvű ember és hivatkoznak egy volt hatalmas egyéniségű kiváló államtitkár példájára, a ki velünk szemben olyan lojálisán viselkedett — Csáky minisztersége idejében. De ilyen időket élünk-e most és ilyeneknek nézünk-e elébe ? Erdélyi laptársunk főszerkesztőjének, a kerület egyik vezérlő emberének tollából olvassuk a jelen helyzet szimptomáinak tanulságos * és mindenki által megszívlelendő sorozatát és ő említi, hogy az új államtitkárnál ne a keresztlevelet, hanem a lelkületet, kvalitást nézzük ; tárgyi garancziákat és feltételeket — és ne személyieket kívánjunk a kultuszügyek vezetőitől. Hát ez mind igen szépen hangzik és a be nem avatottak megtévesztésére, vagy jobban mondva, megnyugtatására is alkalmas. De mi épen azt hangsúlyozzuk, hogy az államtitkári állás ilyen betöltése egy nagyon feltűnő, jellemző jelensége annak, hogy mi velünk, a mi igényeinkkel, a mi érzékenységünkkel, mint mondatott, „idegeskedésünkkel" mennyire nem tartják érdemesnek számot vetni. Ha onnan felülről az utóbbi időben nem éreztünk volna annyi mellőzést, ha a hamisan értelmezett és minden téren érvényesülni óhajtó szent „paritás" érdekében nem szenvedtünk volna annyi megrövidülést és elodázást, ha törvényben gyökerező jogos igényeink nemcsak félig-meddig beváltott ígéretekkel nyertek volna kielégítést, ha nem láttuk volna azt az új „törvénytervezetet", akkor igazán azt kellene mondanunk: igazuk van azoknak, a kik azt mondják magukban vagy nyíltan, miért a nagy zaj — egy omeletteért. Akkor egy szavunk sem lehetne arra a megjegyzésre: íme itt van egy kiváló férfiú, mit nézitek a keresztlevelét, a fődolog, hogy híven és a nagy nehézségek között kellő körültekintéssel és a suum cuique elve szerint teljesítse állásával járó kötelmeit. De hát bátrak vagyunk reámutatni arra, hogy ez az egész ügy, mint annyi sok más, a mely itt taxatíve fel nem sorolható, mindmegannyi szimptoma. Erőtlenségünk jele is bizonyítéka. És épen ez az, a mi keserű érzéseket vált ki az ember lelkéből. Tudni azt. hogy lehetnénk erősek és jóformán lépten-nyomon találkozni kívül és bélül erőtlenségünknek szimptomáival, ez az, mi nem siránkozásra, hanem gondolkozásra, ébredésre kell, hogy indítson bennünket. Ne értessem félre, nem apró-cseprő gravamenekről van szó, hanem azokról, a melyek egész egyházi életünkön végigvonulnak. Itt van és úntalan kézzelfoghatóan érezteti hatásait az igazi egységnek hiánya. Egység nélkül nincs erő. Hatalmas falanxok állanak velünk szemben és a mi magyar református egyházunk ma is, nehéz küzdelmek között, kerületenkint széttagoltan éli le életét. Ezek sok dologban alig, hogy tudomást vesznek egymásról. Igazi közösségérzet helyett még mindig sok széthúzás, partikularizmus, féltékenykedés van közöttük. Egyik szomorú kézzelfogható jelensége ennek a mi székházunk is ott, abban a zsákutczában. Szükség volna egységes, czéltudatos és a szó nemes értelmében vett kálvinista közszellemre, a három millió magyar lelket számláló egyházhoz méltóra. Hol van ez, ki intézi, hol, miben látjuk ennek jelenségeit és erejét? Sajtónkban? Hát van nekünk protestáns sajtónk? Sajtó-iroctówA; is jóformán csak a papíron. Egyházi lapjaink ? Milyen kevesen támogatnak bennünket. Mennyi a pusztában elhangzó szózat. Még egyházkerületi és megyei tanácsbíráink közül is sokan figyelmükre, érdeklődésükre sem méltatják. Voltak olyanok, a kik azzal az udvarias megjegyzéssel küldték vissza lapunkat, hogy nem érnek reá elolvasni. Csoda-e, ha legéletbevágóbb egyházi kérdések mellett, sokan, a kik ott ülnek a zöld asztaloknál, hidegen ós közönnyel mennek el? Vagy micsoda nagy közös egyháztársadalmi intézményünk van, a mely által az egyházunkban szunnyadó erő igazán megnyilvánulhatna úgy, hogy azt a kívül állók is meglátnák és respektálnák ? Az 0. R. L. E. ? Hiszen ez már a czímében levő „L" betűnél fogva sem lehet kompetens az egységes és az egyház összes tagjait átható &ö>szellem hordozására. A dolog természete hozza magával, hogy ha valaki, valamely eszmét megpendít, vagy valamely dologban valamit akar és követel, mindenki azt nézi és keresi, kinek a megbízásából szól, ki áll a háta mögött. A kinek háta mögött nem áll senki, annak az akaratát sokszor semmibe se veszik és legjogosabb igényeit is kinullázzák. A szolidaritásnak ez a mély átérzése és az ebből fakadó tiszteletet, meghallgattatást parancsoló erő az, a mely nélkül egyházi életünk szűkölködik. Folyton csak azt hangoztatják, hogy nekünk nincs szükségünk semmiféle „szövetségre", elégségesek nekünk a hivatalos keretek