Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-21 / 51. szám

viselővel és társaival az élén, kilépett ebből a tartózkodó, semleges álláspontból s magatartásból és politikai harczot kezdett az államegyház ellen. A német szocziáldemokrata párt, esküdt ellensége a porosz „osztályállamnak" és politikai tömegsztrájkot tervez az ellen. Ehhez bevezetés a porosz „junkerállam" védelme alatt álló s azt támogató evangélikus államegyház ellen való tömeg bojkott. A „kapitalista"-állam ellen úgy harczolnak tehát, hogy tömegbojkottot indítanak az államegyház ellen, propagandát folytatnak az abból való tömeges kilépés érdekében. így akarják kiéheztetni az egyházi adó megvonásával az államegyházat s magát a gyűlölt „keresztyén" rendőrállamot. Érdemes volna szószerint közölni Liebknecht és Peus képviselőknek idevonatkozó beszédeit. Azokból tüzes szenvedéllyel csap ki ez a felfogás, terv ós taktika. Nem a vallás ellen harczolnak — azt mondják — némelyik még nagyra is becsüli a vallást, mint az ember belső lelki életének nemesítő eszközét, még nem is az egyház, a vallásos közösségek ellen;

hanem a politikai eszköz gyanánt fel- és kihasznált államegyház ellen. El akarják érni ezzel az egyháznak az államtól való elválasztását, vagy még inkább az államnak megegyháziatlanítását (Entkirchlichung), az egyházi befolyástól való megszabadítását. Liebknecht újra hangsúlyozza, hogy ez tisztán és kizárólag politikai harez a politikai hatalmi intézménnyé vált egyház és a hatalmával visszaélő osztályállam ellen. Ostwaldéknak ez a Liebknechtékkel való szövetsége kiemelte a monista és felekezetnélküli propagandát a maga (csaknem) jelentéktelenségéből s a porosz, sőt a német közélet jelentős eseményévé és mozgalmává tette. Novemberben (20-án s azután) és deczemberben is számos nagy népgyűlést tartottak Berlinben és külső részeiben „Gross-Berlin"-ben és vorortjaiban. A nappal és este elfoglalt munkásoknak, pinczéreknek, bérkocsisoknak, gépkocsivezetőknek, villanyos-vasutasoknak stb. november végén és deczember elején éjszakai gyűléseket tartottak. A tömeges kilépésre lelkesítették azokat, a kik bensőleg már szakítottak a vallással és az egyházzal, sőt azokat is, a kik talán még nem szakítottak, de mint a mai állam és az uralkodó osztályok elnyomottjai, méltatlanul nem tűrhetik tovább az államnak az államegyházon keresztül gyakorolt elnyomását. Eddig hozzávetően hat-hét ezren léphettek ki. (A Konfessionsloses Komitee hivatalos statisztikája nem teljesen megbízható, a gyűléseken jelentkezettek mind nem lépnek ki tényleg, forma szerint az egyházból.) Már most mit csinál az Evangelischer Oberkichenrat s a kultuszminisztérium, az államegyház s az állam? Egyelőre semmit. Némelyből azt hirdették, hogy az egyház és az állam törvényszerű akadályokat gördítenek a kilépések elé. Ez — persze — csak az ellenfél malmára hajtotta volna a vizet. Meg is czáfolták. Szó sincs semmiféle erőszakos rendszabályról. Ezt a taktikai és valláserkölcsi hibát nem követte el sem az egyház, sem az állam. Nem is tekintik egyelőre olyan nagynak és veszedelmesnek a mozgalmat, hogy külön intézkedéseket tartanának szükségeseknek. Figyelemreméltó volt november 30-án, advent első vasárnapján, Dryander főudvari és dómprédikátornak, a főegyháztanács helyettes lelkészelnökének az egyházi beszéde, melyet a hatalmas dómot megtöltő közönséggel együtt hallgattam én is. Sión királyának eljöveteléről beszélt. Beszéde utolsó részében az egyházból való tömeges kilépés kérdésével foglalkozott. Rendkívül óvatos volt. Fiatalmi eszközök használatát elutasította; e helyett az erős hitnek egyházfenntartó jelentőségét hangoztatta s a hitápolást és a fokozottabb keresztyénszocziális munkálkodást sürgette. Helyes, de egy fontos dolgot — a fentebbi munkák módszerén és szellemén kívül is — elfelejtett, magának az államegyháznak korszerű és szükséges reformját. Egy, s?intén a főegyháztanács köréből származó nyilatkozat már erre is czélzott. Még inkább törekednek erre a szabadelvü protestáns keresztyénség emberei, lelkészek és világiak egyaránt. Ok csakugyan nehéz helyzetben vannak. Okét kitessékelték az egyházból a konzervatív irány képviselői és a tömegsztrájk agitátora is. Belsőleg és külsőleg egyaránt kényszerítve voltak állást foglalni. E hó 9-én nagy népgyűlést tartottak itt, Berlinben. Az óriási teremben lehettek három-négyezeren legalább. Én is. közöttük voltam este fél 9-től éjfélig. A gyűlés tárgya ez volt: „Miért nem lépnek ki az egyházból az egyházilag szabadelvűek (Waruin treten die Kirchlich-Liberalen nicht aus der Kirche aus?). Szabadelvű protestáns egyesületek és testületek hívták össze a gyűlést. Az előadó Falkenberg orvos volt, a másik előadó Fischer Alfréd lelkész. Az egyház jelentőségét, a szabadelvű protestánsok bennmaradásának jogát és az egyházreformáló munkának belülről való elvégezését hangsúlyozták. A kilépőket és kilépni akarókat s a hitszabadságért ^üzdő egyháztagokat is arra buzdították, hogy maradjanak benn az egyházban s úgy munkálkodjanak közre az evangélium, a valódi szabad keresztyénség szellemének megfelelő egyházi reform megvalósítására. Kifejezést adtak annak a követelésnek is, hogy ez egyházat el kell választani az államtól, meg kell szüntetni az állami kényszervallásoktatást s az egyházat vissza kell adni a maga tulajdonképeni rendeltetésének. A szabadelvű egyházközönség nagy lelkesedéssel fogadta a beszédet és programmot, de a monisták ós a nagy számmal jelenlevő szocziálisták mindenképen ellene voltak. A késő éjjelig folyt szabad vitában ellene nyilatkoztak a liberálisok tervének és az egyháznak. Az egyház reformálhatatlan. Épen azért el kell vesznie. A szocziálista tömeg — úgy látszik — ellensége az egész egyháznak, konzervatívnak és liberálisnak egyaránt, sőt a keresztyénségnek és a vallásnak is. A vezetők és józanabbak különbségtételéhez nem tudnak fölemelkedni. Örvendetes jelenség volt ezzel szemben a lelkes világi protestáns keresztyének serege. Egyik elbeszélte nekem, hogy az ő gyülekezetükben ők szocziálistákkal s más irányú egyháztagokkal milyen buzgó,