Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-01-05 / 1. szám

levő magyaroknak boldogtalan állapotjoknak hűséges commendatiojokkal . . . alamisnalkodásra annyira felindít­tattak, hogy azoknak patricziomok által a szent Biblia kinyomatódhatnék". Az utrechti tanárok még többet is tettek, a betűket eltették, a bibliák árából (á. 2 frt.) az újranyomás czéljából tőkét gyűjtöttek. „Ez igen böl­csen esett, mert nemsokára az exemplárok elfogyván, szükség volt kinyomatni . . . Most is mind a betűk, mind a pénz ... a theologiai fakultás kezeinél vágynák, írja Bod. ha az exemplárok szükülnek, mindjárt lehes­sen újabban kinyomatni. Olyan örökös fundus ez . . . hogy ha csak az Isten nemzetünket háládatlanságáért megverni nem akarja, ezután a bibliák nemzetünkben meg nem szükülnek." Csak egy a bökkenő „a mi a bibliát megszűkiti, az a hazába való lehozásának módja, minthogy egy exemplárnál többet béhozni nem engednek a harminczadokon egy személynek". Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. CSÁKY ALBIN GRÓF* 1841—1912. A karácsonyi szent ünnepek előtt egy héttel a magyar református középiskolai tanárságtól alig észre­véve tettek le egy nagy halottat a szepesmindszenti családi sírboltba. Elhunyta után kerestem a fájdalomban résztvevők közt, megnéztem a koszorúkat küldöttek közt és nem olvastam a végtisztességtételt tevők közt sem — valószinűleg elnézésem miatt — az országos, hiva­talos ref. középiskolai tanárságot. Pedig nekünk az Is­tenben boldogult egyik legnagyobb jóltevőnk volt az 1894 : XXVII. törvényczikk megalkotása által, — és cso­dálatos, hogy a törvényczikkről a nagy napilapok sem vettek tudomást; talán azért, mert ez — szerintük — nem nagy politikai tény volt, hanem csak egy nagyszívű embernek politikától nemes alkotása. Tudvalevő, hogy a nemes gróf ezt azért tette or­szágos törvénnyé, hogy gondoskodjék azokról, a „kikről állami vagy más hasonló természetű közrendelkezéssel gondoskodva nincs". Nekünk már ebben az időben két Zsinati Törvénykönyvünk is volt és mindkettő meghagyta az iskolafentartóknak, hogy alkalmazott tanáraik nyug­díjellátásáról is gondoskodjanak; de a mint akkor láttuk az ez irányú, serénynek épen nem mondható mozgoló­dásból: talán mostanig sem lett volna — megengedem: erő híjában — a nem túlbuzgó gondoskodásnak más eredménye, mint az, hogy iskoláink tanárok nélkül ma­* A czikk a kegyeletes emlékezés írójának betegsége miatt késett. radtak volna. Mert a dolog akkor úgy állott, hogy a tanárok kerületenkint maguk gondoskodtak magukról munkára képtelenségük és elhalálozásuk esetére család­jaik gyáindijáról, mely pl. a dunatnelléki ref. egyház­kerületben akkor 600 korona volt; de még ez sem bizonyos, mert „félő" volt, hogy a rokkantak, az özvegyek és ár­vák szaporodásával a felosztható összegből mindig keve­sebb jut, azon egyszerű számtani igazságnál fogva, hogy a többfelé osztott összegek kisebb részeket adnak. Ezt az állapotot jól tudván az akkori közoktatásügyi minisz­ter — Csáky Albin gróf is: megalkotta az említett tör­vényczikket, mellyel levette a súlyos terhet a fentartók­ról és azoknak lelkéről is, kikről „gondoskodva nem volt." Rólunk is ! Sohasem felejtem el azt a szép jelenetet, mikor e törvény megalkotása után hálás köszönetünk kifejezése mellett egy díszalbumot nyújtottunk át aminket—tisz­teletreméltó családja körében és kedves otthonában fo­gadó nagylelkű emberbarátnak ; midőn a kölcsönös meg­hatottság erősen érezhető és látható jelei mellett nagy szíve sugalata szerinti beszédében a többek közt azt mondta, hogy ha életében semmi mást nem tett volna, csak e törvényczikket alkotta volna meg: akkor is ele­get tett volna és nem élt volna hiába, mert látja, hogy ezzel Magyarországnak annyi, nemzeti közműveltséget terjesztő munkásai lelkét megnyugtatta. — Ezt az albumot pedig — folytatta — mely­egyik legkedvesebb emlékem lesz, örökül hagyom csa­ládom tagjainak, hogy ebből is tanulják meg mindig méltányolni a becsületes nemzeti munkát. Ez 1894-ben történt 1 Azóta sok minden megválto­zott ! 18 esztendő elég idő ahhoz, hogy az alatt nagyon sok minden legalább is elhomályosodjék. Új idők álla­nak be, új hatalmak tűnnek fel, kik elé nagyobb haszon új reményével lehet hozsánnát kiáltozni. Említettem, hogy bizonyára elkerülte figyelmemet a hivatalos ref. tanárság meg nem mozdulása, mert nem akarom hinni, lehetetlen feltennem, hogy a mulasztás megtörténhetett. Talán a mély hálaérzet ott nyilatkozott meg, hol nem volt alkalmam látni és — sajnálatomra — tudomásul sem vehettem. Akármint történt: nem késett még el, hogy most — csatlakozván hozzánk a magyar református tanárság — csendes magunkba szállással és fájó emlékezéssel vilá­gítsunk be halhatatlan lelkünk fényével — el nem enyé­sző hálával — a sötét, lezárult családi sírboltba az előt­tünk halhatatlan halottnak! 0 már az Úr szentségének helyén van. „Az ártatlan kezű és a tiszta szívű : ki fel nem emelte lelkét a hivalkodásra, sem csalárdsággal meg nem esküdt. Ez veszen áldást az Úrtól és igazságot az ő idvezítő Istenétől (XXIV. Zsoltár 4—5). Molnár Sándor, nyug. főgimn. igazgató.

Next

/
Thumbnails
Contents