Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-14 / 50. szám

nagyanyja, köznéven „Bikkfalvy szülém". Nagykőrösön bizonyára sokan emlékeznek reá azok közül, a kik szeretnek a múltra gondolni. Úgy külsőleg egyszerű asszony, a ki azonban lelkében nem közönséges érzésbeli gazdagságot hordozott. Azok közül az asszonyok közül való, a kiket a Gondviselés vigasztalásul állít ide időnkint s a kik nagy szívbeli csendességgel járnak el dolgaikban: tudnak emelni, megtartani, ismerik a gyakorlati életben a munkának s az imádkozásnak erejét és jelentőségét. Mit kapott Ádám András új otthonában anyai nagyanyjától, a ki köré idők folyamán testvérei is mind (szám szerint 6 fiú és egy leány) odasereglettek — ki tudná megmondani? Annyi bizonyos, hogy kapott tőle érzésbeli erőket. A szeretetnek, az önfeláldozásnak naponkint megújuló példái nem maradhattak hatás nélkül a fogékony lelkű ifjúra. Gondoljunk Ádám Andrásnak, a későbbi magas állású embernek mély, rokonszenvet kifejező szemeire, a mikor ügyes-bajos dolgainkat meghallgatta ; gondoljunk a gyöngédségre, a mellyel az erős ember a gyámoltalanságot (ha mögötte egyébként jóravalóság is volt) avatott kezekkel megoltalmazta s akkor talán némi fogalmat alkothatunk magunknak arról a hozományról is, a melyet ő „Bikkfalvy szülémtől" kapott. Ha már erről esett itt szó, meg kell említeni, hogy Ádám Andrásnak, az erélyes bírónak egyéniségében volt valami gyöngéd, harmonikus. Látta a hibát, meg is mondta, de érezhető volt, hogy elmondása közben a fájdalom, mint könnyű felhő, őt is érinti. Ez az ő fájdalma jobban fájt, mint az, a mit mondott. A sok közű! hadd álljon itt egy példa. Egyszer egy jóképű magyar nyitott be hozzá. Miközben bizonyos körülményességgel beszélt a jó ember, a bíró részvéttel hordozta rajta szemeit. Végre kitűnt, miért is jött. Kissé meg akarta kenni az igazság kerekét, ennyi az egész. Ádám András ránézett, ránézett szelíden s így szólt: „Lássa, maga magyar ember. Ez a dolog nem a maga fejébül jött ki. Menjen csak haza, máskor pedig a maga feje után induljon". Mire a magyar megvallá és nem tagadá, hogy néminemű furfangos emberek javasiák, hogy bökkje ódalba egy kis pénzzel azokat, a kik az igazságot mérik. Vezsenynek és „Bikkfalvy szülémnek" megemlítése után némiképen számbavehetjük, mit is vitt magával Ádám András akkor, midőn érettségi bizonyítványával zsebében elindult a nagyvilág ellen, hogy abban magának helyet szorítson. Az apai házból és a nagyanyai hajlékból magával vitte örökségbe a tisztes szegénységét (nem megvetendő örökség: sok derék erőfeszítésnek oka alkalomadtán), azután magával vitte a tisztes régi hagyományok szeretetét, temérdek jóravaló példának emlékét, a melyek vezetnek, megmondják mindig, mit kell cselekedni: mindenféleképen jó útitársak és, a mit első helyen kellett volna említeni, magával vitte azt a veleszületett éles ítélőképességet, mely a dolgok szövevényes mivoltában a lényeget meg tudja látni. Együttvéve szép örökség s minden attól függ, mennyire tudja az illető kamatoztatni és a vezsenyi pap fia értett hozzá. Pályafutása ékesszóló bizonysága ennek. Huszonhétéves korában ügyvéd, nemsokára Heves és Külső-Szolnok megyének tiszti ügyésze, majd törvényszéki bíró, ítélőtáblai bíró, kúriai bíró, végre kúriai tanácselnök. Időközben családot alapított, nőül vette Meszlényi Marton Péter szelevényi birtokos leányát, Izabellát. Ádám András soha sem emelkedett oly magasra, előkelő hivatalának teendői soha sem vették idejét annyira igénybe, hogy családi hagyományaihoz híven időt nem szentelt volna egyházának. Hitbuzgóságáról beszélnek a budapesti egyház presbitériumának, a dunamelléki egyházkerületnek, a baranyai egyházmegyének (melynek főgondnoka volt) jegyzőkönyvei. Beszélnek és bár meghallanák e beszédeket a késő unokák is, meghallanák s nemes példájának követésére buzdulnának. Elhunyta „vesztesége a haza élő lelkiismeretének". Nagyon sokat veszített halálával az egyház s közelebbről Lapunk, melynek évtizedek óta pártfogója, olvasója volt. A hét első napját, a hétfőt a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapnak" szentelte. Elment hossszú szenvedés után. Nyitott sírja előtt az elhagyatottság lesújtó érzetével állottunk. Elment ő is. Távoztával hidegebb lett itt minden, újra hidegebb, szinte fagyasztóau hideg. Dr. Pruzsinszky Pál. KÜLFÖLD. Németország. A császár adományai. A német császár október 29-én kelt rendeletével a jubileuma alkalmából összeadott nemzeti ajándékot a német gyarmatokon és védterületeken működő misszió-társaságok felsegélyezésére adományozta. Ez az összeg 372 millió márkára rúg. Maguk a misszió-társaságok együttvéve 2.825,000 márkát kapnak, a többi rész a misszió érdekeit szolgáló intézmények számára szól. A felosztás így történik: a bázeli misszió-társaság kap 455 ezer márkát, a berlini 497 ezret, a barmeni 254 ezret, a brémai 235 ezret, a testvériség misszió-társasága 218 ezret, a lipcsei 202 ezret, a breklumeni 104 ezret, a neukircheni 30 ezret, a bielefeldi 176 ezret, az általános evangelikus-protestáns misszió-egyesület 118 ezret, a neuendettelsaui missziótársaság 149 ezret, a német baptisták társasága 98 ezret, a német adventisták társasága 50 ezret, a keleti nőegylet 3700 márkát, a Keleten működő jótékonysági szövetség 30 ezer márkát, a Bismarck-, Samoa- és Marschallszigeteken működő német misszió 36 ezer márkát. Nagyobb segélyeket nyernek továbbá a misszió-területeken levő iskolák, kórházak és egyéb jótékonysági-intézmények. A fejedelmi ajándékozást Németország közönsége nagy örömmel és lelkesedéssel vette tudomásul és mozgalom indult meg, hogy külön társaságot alakítsanak, melynek az lesz a legfőbb feladata, hogy a missziók iránt való érdeklődést a németek közt folyton ébrentartsa és fokozza.