Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-11-30 / 48. szám
HOGYAN ÖRÖKÍTSÜK MEG CLAPARÉDE SÁNDOR EMLÉKEZETÉT? Az elköltözött nagy barátot nem elég megsiratni. Váratlan halálával félbeszakadt munkáját tovább kell folytatni. Emlékét is úgy örökítjük meg a legméltóbban, ha megkezdett nagy művét igyekezünk tőlünk telhetőleg befejezni. Claparéde Sándor életének legnagyobb alkotása az, hogy visszaállította az utóbbi időkben csaknem egészen megszűnt összeköttetést a kálvini reformáczió ősi fészke és egyházunk között. Mélyrelátó szemei észrevették, még a Kálvin-jubileum alkalmával, * högy tartós és áldásos hatású összeköttetés csak úgy lehetséges, ha leendő lelkipásztoraink elindulnak újból évről évre az ő hegyen épített városuk felé; ott nyelvükkel, intézményeikkel, nehézségeikkel, törekvéseikkel megismerkednek s hazatérve, egész életükön át ápolói lesznek annak a szellemnek, a melyet ott magukba szívtak. Ezért a nagy czélért munkálkodott, fáradságot ós áldozatot nem kímélve. Jóbarátait, ismerőseit sorba felkereste s adományokat gyűjtött tőlük erre a nemes czélra. Előadásokat tartott hazánkról, egyházunkról, hogy újabb érdeklődőket és áldozatkész barátokat szerezzen számunkra. Nagy dologra vállalkozott: arra, hogy évről évre legalább három magyar ifjú számára ezer-ezer frankot gyűjt. Az első évben Öt, a másodikban négy számára juttatott ösztöndíjat. A kik ismerik a szeparáczión csak néhány éve átesett s így kizárólag -híVei áldozatkészségére utalt, aránylag nagyon is kicsiny genfi egyház nagy nehézségeit, tudják, mit jelent ott ekkora összeget évről évre összegyűjteni. Nem valami nagy titkot árulunk el, ha megmondjuk, hogy ezeknek az évi összegeknek a jó részét ő maga adta. Sőt, felesége emlékezetére, a konvent kezéhez is juttatott 1000 koronát a hazulról pótlandó összegek födözésére. Már régóta él lelkünkben a vágy, hogy a „Magyar theologusokat támogató genfi bizottság" mintájára, idehaza is szervezzünk ifjaink külföldi tanulmányait támogató bizottságot. Ha eddig csak kívánatos volt égy ilyen bizottság szervezése, most, a nagy barát kidŐltével elkerülhetetlenül szükségessé is vált. ilnnak az eleven összeköttetésnek, a melyet az évről évre kiment diákok létesítettek ott künn és idehaza, nem szabad megszakadnia I Genfi testvéreink bizonyára ezentúl is tesznek valamit, de a munka, nagy része mégis csak reánk vár 1 Szinte erkölcsi kötelességünk, hogy ebből a nemes munkából kivegyük a magunk részét. A harmadfélmilliónyi magyar kálvinistaság nem zárkózhatik el attól a munkától, a mit eddig a nálánál Ötven-hatvanszor kisebb számú genfi kálvinisták egymaguk végeztek 1 Haladéktalanul meg kell alakítanunk azt a bizottságot, a mely a nagy eszme áldozatkész barátainak évi adományait összegyűjti és ifjaink külföldi tanulmányait irányítja, támogatja. Az eszme sikere érdekében valamelyik egyháztársadalmi testületünknek meg kell tennie halogatás nélkül a kezdeményező lépéseket. Mindannyiunk szeme a Kálvin-Szövetség felé tekint. Ez a Szövetség szövögette, erősítgette fennállása óta, fogyatékos erejét messze fölülmúló erővel a külföldi összeköttetések szálait. Ezen a téren valóban maradandó sikerekre tekinthet vissza. Elfogulatlanul elmondhatják, hogy ha egyebet nem tett volna is, ezzel minden időkre megalapozta létjogosultságát. Tegye fel ebbeli munkásságára a koronát. Alakítsa meg a theologusaink külföldi tanulmányait támogató bizottságot s nevezze, el ezt a kidőlt hatalmas oszlop nevéről „Clapaféde Sándor-bizottságnak Nem arról van szó, hogy újabb érdemet szerezzen, hanem arról, hogy újabb kötelességet teljesítsen a Szövetség. S mi hisszük is, hogy ezt a nemes kötelességél vállalja is, meg be is tölti. Egy másik szép tervünk is valóra válhatik ezzel kapcsolatban. Az évről évre összegyűjtött ösztöndíjat azzal a kötelezettséggel adhatjuk az azt elnyerni óhajtóknak, hogy lelkésszé választásuk után a kapott összeget kisebb-nagyobb részletekben, tíz-húsz esztendő alatt, kamatmentesen visszaszolgáltatják a bizottság kezelésében lévő „külföldi tanulmányi alap"-ba, a melyből valahányszor újabb 25—30,000 korona gyűlik össze, egy-egy újabb ösztöndíj adható. Bizonyára azok is szívükön fogják viselni ennek az alapnak a növelését, a kik az elmúlt évtizedekben akár skót, akár holland, akár más ösztöndíjakat élveztek. Hatalmas összeg gyűlik így össze ékak ötven év alatt is, hát még egy század alatt! A begyülő összegekből mindenekélőtt azt biztosítsuk, hogy, genfi barátaink támogatásával, az eddigi három théologusunk ezentúl is kimehessen évről évre Kálvin városába. A mikor ezt elértük, küldhetünk egy, majd több ifjút Skócziába, azután Hollandiába, Írországba í^öiipí íöíítftl M '•-•• QQfóB w Mi legyen a czélunk? Az, hogy — miként a múltban nálunk is, evangélikus testvéreinknél pedig legutóbb is volt — ne legyen egyetlenegy théologusunk sem, a ki legalább egy évet ne töltsön külföldönl ![ A mi nehézkes világunkban talán merésznek látszik ez a terv. De nincs olyan merész terv, a mit imádkozó lelkek, buzgó kezek, fáradhatlan lábak Isten segítségével valóra nem válthatnak! Nagy a terv hozzánk? Próbáljunk nagyobbak lenni a buzgóságban, az áldozatkészségben, az akarásban s mindjárt kisebbé válik ! Ez az eszme van olyan fontos egyházunk jövőjéig, hogy néhány egyházát szerető léleknek érdemes azt életczéljává is tenni! Bizonyára akadnak is ilyenek. Ifjaink külföldre meneteléből a múltban is töméntelen áldás szállt egyházunkra, hazánkra. A jelénről is elmondhatjuk ezt. Bár rendkívül nagy mértékben megcsappant jó ideje a külföldre menők száma, a legutóbbi évtizedek nagyobbarányú egyházépítő munkái legnagyobbrészt a külföldön jártak nevéhez fűződnek. A jövőben bizonyára még fokozottabb mértékben tapasztalhatjuk