Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-16 / 46. szám

Úgy is lett. Ha addig csak részben, azóta egészen a mienk lett. Még lázasabban dolgozik értünk. Egyremásra jelennek meg rólunk írtczikkei. Egymásután tartja rólunk előadásait. Segítségünkre siet evangelizáló munkáinkban. Szervezi a rendszeres franczia istentiszteleteket Budapesten. Másokat is buzdit megismerésünkre. Nagyobb társasággal körutat tervez a jövő évre. Nagy áldozattal lapot indít, mely kizárólag egyházunk dolgaival foglalkozik. Az idén már másodszor járt nálunk. Buzdított, bátorított minket. Együtt ültünk vele a legjobb hangulatban a baráti asztalnál még nemrégibén is . . . Azután jött egy kínokkal teljes éjszaka, egy éjszakánál is sötétebb nappal ... és lehullt egünkről ez a nékünk világító, nékünk ragyogó fényes csillag . . . * Verőfényes őszi délután szomorúan gyülekezett csapatunk a farkasréti temető halottasháza körül. A sírkövek fehérlő erdeje némán tekintett felénk a késő ősz szép hervadt köntösébe öltözött hegyoldal aljából. Várta, hogy gazdagabb legyen az ő birodalma egy nagy halottal — mi pedig szegényebbek legyünk egy szinte pótolhatatlan nagy baráttal . . . A sok „adós" közül, közelről-távolról eljött mindenki, a ki csak tudott. Egy nagy család volt ott a vér szerinti testvéreken kívül. S a mi könnyeinkben ott reszketett százak és ezrek könnye: az egész magyar ref. egyházé . . . Mélyen megilletődve álltuk körül sírját. Míg a franczia kolónia lelkésze beszélt könnybe boruló szemekkel, úgy éreztük, hogy mindenki vesztes itt, de mindnyájunknál nagyobb vesztes a magyar haza és a magyar kálvinista egyház. Nékünk marad még testvérünk, rokonunk, jó barátunk, de hazánknak és egyházunknak olyan kevés igaz barátja van s azokat is egymásután magához hívja az Úr ... Mikor feleségét eltemettük, nem is hittük, hogy annyira rabul ejtette ez a sír. Nem is hittük, hogy szíve egészen ezé a síré s az azt betakaró magyar földé lett. Nem is hittük, hogy teste nem tud addig megnyugodni, míg eltemetett szívéhez nem tér . . . Csak a nyitott sir tanított meg minket arra, hogy mennyire a mienk lett... Oh drága tanulság! Oh bárcsak hosszú évek múlva tudtuk volna csak meg mindezt s addig megtanított volna minden honfitársát hazánk és egyházunk szeretetére . . . Most már együtt vannak, együtt porladoznak . . . Közös sírjuk fölött föléled bennünk a remény, hogy azok a magvak, a melyeket honfitársai körében elhintett, kikelnek sokak szívében s Isten azok körében is támaszt számunkra igaz barátokat. Kihajt újra a reménynek az a virága, a melyet felesége sírjára is elültettünk, hogy „az Úr eltemeti az Ö munkásait, de munkájukat bevégzi." Ezzel a hittel s a nagy viszontlátás reménységével mondottunk néki utolsó „Isten hozzád"-ot s ezzel a hittel téptünk a nagy koszorú halmazából egy-egy babérlevelet . . . Ezzel a hittel oszlottunk el némán — mintha feleletre várnánk . . . S Isten bizonyára felelni fog! Dr.. Kováts István. NEKROLOG. A reformáczió emléknapján súlyos veszteség érte magyar református anyaszentegyházunkat s a hazai tanügyet H. Kiss Kálmán halálával. Az ő elhunytával legjobbjaink egyike dőlt ki sorainkból, ki a rájabízott talentumokkal hűségesen, becsületesen sáfárkodott. Született 1843 augusztus 14-én a szatmármegyei Porcsalmán, a hol apja, Kiss Áron, a későbbi tiszántúli püspök, akkor lelkész volt. Iskoláit vallásos lelkületű nagyapja, munkácsi Joó Pál védőszárnyai alatt Szatmáron folytatta, majd Lőcsére ment német szóra. Theologiai, jogi és bölcsészeti tanulmányait az ősi sárospataki kollégiumban fejezte be, hol esküdt diák s a híres pataki kántus elnöke volt, a mire mindig büszkén hivatkozott. Már akadémikus korában nagy tekintélye volt tanárai s a tanulóifjúság előtt. Akadályozva volt tanárai helyett rendesen ő tartott előadásokat akadémikus társainak. „Én már ifjúkorunkban — irta róla a néhány évvel ifjabb Mitrovics Gyula — hódoló tisztelettel láttam Önnek felettünk való nagyságát minden tekintetben." Tanulmányai befejeztével nevelő volt a báró Uraycsaládnál s egy évet töltött tanítványával Pozsonyban és Bécsben. Papi vizsgálatának letétele után rövid ideig apja mellett volt káplán, majd a szatmármegyei Mánd választotta meg papjának. Soha el nem felejtett kedves lelkészük, mintapapjuk volt Kiss Kálmán nagyobbrészt régi nemes eredetű híveinek. Örömükben, bánatukban, mint valódi lelki atyjuk, őszinte együttérzéssel osztozott. Szabad idejében már ekkor jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki. Kedvező alkalmul szolgált neki erre az a körülmény, hogy a szatmári traktus levéltárnokává, majd aljegyzőjévé választotta. Aere perennius monunientum-ot emelt magának H. Kiss Kálmán alapos tudással, lelkiismeretes gonddal megírott nagy munkájában: „A szatmári ref. egyházmegye történeté "-ben. Egyházmegyéje ezért hálája jeléül tiszteletbeli tanácsbirónak választotta meg. Mándi papkorában nősült meg. Ivulifay Vilmát, Kulifay Sándor nagyölvedi lelkész leányát, a nagy Török Pál unokahugát vette nőül. Házasságukat nem áldotta ugyan meg az Isten gyermekekkel, de gyermekeinek tekintette testvéreit, ezek gyermekeit, továbbá kereszt-