Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-26 / 43. szám

Az összetört lelkek szomorú temetőjében, a karthauzi kolostorok komor, bolthajtásos folyosóin örökre csak egy mondás csendül tompán, halálos fáradtsággal: Mementó mori! Az egész természetet s az egész életet Isten szolgálatába állítani akaró kálvinizmus felsőbbrendű életet élni akaró világában pedig tisztán, öntudatosan ez: Mementó vivere! A választás senkinek sem nehéz, a ki Isten örökkévaló rendeléseit meg tudja érteni! Gedeon. A VÁROSI ÉLET ÉS A KÁLVINIZMUS. — Elnöki megnyitó a Kálvin-Szövetség okt. 18-iki közgyűlésén. — A marosi református egyházmegye Kálvin-Szövetségének világi elnöke, a lelkes és művelt Csontos Olivér, Marosvásárhelyt tartott elnöki megnyitójában érdekes nyilatkozatot találok Molnár Albertnek e század elején az Erdélyi Egyházkerületi Értekezlet egyik ülésén elmondott elnöki megnyitójából. Utalva arra, hogy a templom, mely egyházi összetartozásunknak gyümölcse és gyökere is, nagy szükségét érzi az egyházi társadalmi akcziónak, mert a műveltebb elemek kitűnnek a templomba nem járásban. Hajdan előljártak az egyházi czélok felkarolásában, ma megfordult a helyzet. Hiszen sokak nézete szerint az egyháziasság elhanyagolása egyenlő értelmű a haladással. Ez a tény bírja rá Molnár Albertet, az egykori nagyrabecsült, korán elhúnyt marosvásárhelyi lelkészt arra a felkiáltásra, hogy a városokat, melyek a haladásnak irányt adnak, méltán nevezik a -protestáns egyházak sírjának. Előttünk, azt hiszem, nem új dolog az a közömbösség, mellyel különösen a nagyobb városokban lakó művelt és vagyonosabb rétegek vallásos kötelességeik iránt viseltetnek. Tudjuk azt, hogy a nagy városok mennyire nem kedveznek a vallásos érzelmek fejlődésének. Sőt száz és ezernyi tényező működik közre abban, hogy a korosabbakat közömbösekké, az ifjú nemzedéket pedig a vallástól eltérő irányúvá nevelje. De új és szinte meglepő reám nézve, hogy az erdélyi részekben illetékes férfiak már évekkel ezelőtt szintén e sajnálatos tényt konstatálták. Hiszen Erdélyben, egy-kettőt kivéve, alig vannak városok. A kisebb czentrumokban azt lehetne hinni, hogy még él a régi, igazán nemes hagyományoknak ereje, még hat az elmúlt idők nagy tetteinek emléke. De íme, azt látjuk, hogy nincs így. Vájjon akkor, ha már a kicsiny czentrumok ellenséges hatása is elégséges arra, hogy kizárja a szivekből a régi ideálokat, mennyire fenyegetőbb e veszedelem a nagyobb városokban, a fejlettségnek magasabb fokán. Régóta figyelem az idevágó körülményeket és azt látom, hogy modern életünk különös fajtáját fejlesztette ki az embereknek, olyanokat, a kiket én regionális kálvinistáknak mernék nevezni. Regionálisoknak azért, mert míg ki nem kerülnek abból a vidéki légkörből, a melyben születtek s a mely apáiknak nemcsak bölcsője, hanem sírja is volt. tűrhetően megőrzik a vallásosságnak legalább külsőségeit. Viselnek egyházi hivatalokat ós ha belsőleg nem is érzik, külsőleg mégis azt mutatják, hogy súlyt helyeznek a vallásra. A mint azonban ugyanezek más miliőbe kerülnek, a mikor kezdik érezni, hogy a nagyvárosban szabadon és büntetés nélkül élhetnek saját kedvtelésüknek, gyorsan levetkőzik a vallásosság köntösét és kerülve mindazt, a mi őket kötelességükre emlékeztetné, élnek a modern világ élvezeteinek, a melyek a legtöbb esetben távol, nagyon távol állanak a régi vallásos élet ideáljaitól. Megkísértik azonban nem egyszer fel ölteni az elkopott, félretetett köntöst, különösen, ha abból némi hasznuk lehet. így például, ilyen táborból ered a felekezetek közti türelmességnek az a jelszava és gyakorlata, a melynek olyan nagy szerepe van közéletünkben. Magam részéről a legutolsó volnék, a ki a vallásos türelmetlenség tüzét szítanám, de lehetetlen reá nem utalnom arra, hogy a vallásos türelem csakis akkor lehet valóban érdem, ha mellette a vallásos meggyőződés csorbát nem szenved, ha mások véleményét tisztelvén, nem mondunk le a magunkéról. Lemondásról pedig beszélni csakis ott lehet, a hol van miről lemondani. Olyan egyének, a kikben nincsen vallásosság, türelemről ne beszéljenek, mert hisz ők nem mondhatnak le semmiről, mert a saját meggyőződésünkbe vetett hit náluk hiányzik. Nincs tehát meg náluk az a vágy, hogy vallásos nézeteiket másokra erőszakolják. De affektálják a türelmet, mert ez jól hangzik és sokszor előnyöket is biztosíthat azoknak, a kik megteszik azt a lehetetlenséget, hogy zabolázzák nem létező türelmetlenségüket. A leghangosabban türelmeskedők túlnyomó részénél ez így van. Ez a tény is a modern haladás gyümölcse. E mellett, utalva a városoknak nagy fontosságára az egyházi élet körül, lehetetlen hallgatással mellőznöm azt a tényt, a melyet a legutóbbi hivatalos statisztikai adatok elénkbe tárnak. E szerint a magyar kálvinistaság a legutóbbi időkben szinte hihetetlen és előbb semmi esetre sem tapasztalt mértékben tódul a nagyobb városok felé. Siet otthagyni a falut, az erdőt és mezőt, melyet valaha annyira becsesnek tartott. Benépesíti a városokat ós így új tényezőknek, új hatásoknak uralma alá kerül. E tekintetben legszólóbb bizonyíték Budapest fővárosa, a melyben a protestánsoknak száma különösen a legutóbbi években rohamosan nőtt. Budapesten az óbudai egyház nélkül volt reformált vallású 1887-ban 22,000; 1899-ben 40,874; 1905-ben 64,951; 1911-ben 82,904. 25 év alatt majdnem négyszeresre emelkedett. Ez a tény a magyar kálvinistaság életének új korszakát jelenti. Előbb vagy inkább falusi jellegű gyülekezetekben és magukban a falvakban volt erőnk. Az ottan kelő ellenséges hatásokkal úgy a hogy meg tudtunk birkózni. Most híveinknek szaporodó csapatai tódulnak a protestántizmus temetői felé. Az eredmény máris mutatkozik. Tekintsük csak a reverzálisoknak, az ok és jogosultság nélkül bekövetkezett elválásoknak