Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-12 / 41. szám

kegyelméből á szÖMyű csapásra a reményed ' esztendei következtek.' Az önbizalomnak, á lelkesedésnek évei; Mennyi öröm között köszöntött is be az a magyar világi Apáink szép zsinóros mentét öltöttek, Pest utczáin a sarkantyúk pengése hallatszott s visszhangzottak csendes estéken a bánatos, magyar nóták, mikben egy ezredéves szenvedés szólalt meg. Megsárgult papirosok, őszbeborult apák beszélnek arról a csodálatosan szép mágyar világról, a melyben a vezetők lámpása ugyancsak nem égett füstösen, a melyben ismeretlen Volt a melankólia fázós hangulata, a mikor a lelkesedés tüzében elégett minden kishitűség. Török Pált érik az áramlatok, nemzetével búsul és örül, de ott áll őrhelyén, meggondolva vezeti a pesti magyar egyház ügyeit, hat, alkot, gyarapít. Alkalomadtával bele-bele szól a közügyekbe. Tiszteletet szerez a magyar kálvinista névnek a fővárosban, a hazában, a külföldön, sőt a mikor kell, megérezteti a magyar kálvinisták erélyének súlyát magával Béccsel is. Harmincz évvel ezelőtt épen ezekben az órákban a magyar pap végperczeihez közeledett. Szinte magunk előtt látjuk halálos ágyában láztól égő szemeivel. Azután elment. Harmincz esztendő mult el azóta. Új nemzedék foglalta el a régi helyét, új nemzedék, mely érzi, hogy forró lelket kell önteni az elalélt lelkekbe. Ezért gyűltünk össze. Emlékezzünk. Megemlékezésünk folyamán alakuljon ki bennünk a meggyőződés : „IIa a só megrothad, megbetegszik az egész nemzet." Hangozzék felénk a bíztató szó: „Ne aggodalmaskodjatok ! Tegyetek úgy mint én, tegyetek meg mindent, a mi rajtatok áll, ne sopánkodjatok; a ki egész életét a szolgálatra adja, szárnyakat kap, lelki készséget az Úr akaratának teljesítésére." Mi az, a mi, Török Pálra visszatekintve, a figyelmet a legjobban megragadja? Osztatlan ember. Akkor jön, a mikor reá szükség van. Felismeri hivatását, aztán ráteszi életét. Nem félig-meddig, hanem egészen, ingadozást nem ismerő határozottsággal még akkor is, ha mögötte a szerencse hívogatja, ha előtte a veszedelem Csattogtatja fogait. Hova sorozzuk voltaképen? Épen nem nehéz feladat. Azok közé tartozik, á kikről az írás szól: „Nem lészen közülök egy is elfáradott, sem 'pedig fáradság miatt tántorgó, nem szunyád, nem aluszik, az ő derekának is öve meg nem oldódik, sem pedig saruja kötele el nem szakad". Ebben a néhány sorban jóformán benne van életének egész története. Megtalálta útját s aztán haladt azon megrendülés nélkül, engedelmeskedvén a Legnagyobbnak. Ebben a megtalálásban, ebben az engedelmességben van az ő ereje. Folytonosan dolgozik. El tud viselni mindent, csak a tétlenséget nem. A nyugalom első perczeiben tettvágya újra felébred, szemeiben bátorság ég, munkakedve a széles körben ismeretes kijelentésben nyilatkozik: „nekem baj kell", nem ismeri a két szót: „pihenni" meg „félni". Nem tud pihenni, nem tud félni, de ellenben igen jól tud tűrni. Minek köszönhetett többet, munkásságának, vagy kitartásának, türelmének ? Nehéz eldönteni. Annyi bizonyos, hogy cselekvés, vállalkozó szellem, türelem dolgában egyaránt ritkítja" párját. (Nem minden megilletődés nélkül tekint reá nagynevű kortársa, Ballagi Mór és életének keményebb küzdelmeit érintvén, kiemeli rendületlen türelmét, kitartását. „Hallgatva tűrte, mondja ide vonatkozólag, hallgatva tűrte évekig az ellene szórt legkeményebb vádakat és mint egykoron Themistokles a saját személyét dobta oda az ellenfél kezébe, hogy addig a kőfalak felépüljenek." Válságos időkben jött, hozott magával talentumokat, azokat egyházának, nemzetének érdekében forgatta, azt adta ennek az egyháznak, a mire a legnagyobb szüksége volt. Ma, annyi esztendőnek elmúlása után, ki tudná elképzelni, mi mindennek lennénk híjával a Török Pál nélkül ? Válságos időkben jött, de Ő nem téveszté útját. „Nem volt olyan sötét, a mikor nem látott." Az egykorú költő tétovázva áll meg ravatalánál s szól: „Érdemeihez a szót bizony alig lelem". Valóban, Törökről megemlékezve, az objektív álláspont veszélyeztetve van : panegírikus hangulat vesz erőt az emberen. Megállunk tevékenységének kézzelfogható eredményei előtt, ám az értelem az okok után kutat. Honnan az alkotó erő, a kitartás, a nagyságot jellemző puritán életnézet ? A vajúdó idő, mely Magyarországnak e század elején a 48-as Titánokat szülte, erős férfiakat adott protestáns egyházunknak is. A század első évtizedeinek reményéi, vágyai visszhangra találtak akkor az iskolákban, a költeményekben, a dalokban, életre hívták a rejtett erőket. (A honfoglalók halálmegvetése, Hunyadynak áldozatkészsége, a hazája sorsán búsuló kurucznak fájdalma jutott kifejezésre ezerféle változatban s egyesítette akkor egy eszmében a milliókat. A nemzet Tyrtheusa, az a tüneményes, szilaj, büszke szellem igéivel lángot gyújtott.) Török Pál tanuja a nagy időknek, megszereti a férfias virtust, megszereti azt, a mi nehéz ; az ideálok hatása alatt megerősödik a füstfelhőkön, porfelhőkön, az omladékokon s megérik benne az elhatározás : fortia facere et pati. Ha Török Pált meg akarjuk érteni, be kell tekintenünk a körbe, melyben gyermekéveit tölté. Világos, hogy a magyar pap nem került üresen korának áramlatába, mert igaz marad, hogy csak annak adatik, a kinek van. Török Pál hozott magával lelki javakat már az apai házból. Jó iskolában nőtt fel, olyan házban, a melyben Kálvin eszméi éltek. Ballagi Mór ezelőtt mintegy félszázaddal 1864-ben nem minden önérzet nélkül mutat reá a kálvinista papi családokra. „A ki embereket keres, úgymond, keresse fel ... lelkészeink szerény hajlékait, találni fog családokat, melyek bár lelkiműveltségre nézve a legelőkelőbbekkel versenyeznek, életmódjuk keveset különbözik a legegyszerűbb polgári hivekétőlr találni fog embereket, kik képzett