Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-09-28 / 39. szám

kellenek. Papok újra, a kikben az Isten lelke munkája lüktetését közelebbről érzik ... a kik titkokat közölnek velük ... a kik a saját szárnyaikkal emelik azokat, kik önerejükből repülni már nem tudnának soha. így lettünk mi is külön rend, római ordináczió nélkül. . . . magasabbrendü élet képviselői: az emberek hitében; annak megvalósítói: az emberek szent várakozásában. De mindenek fölött sáfárai az Isten titkainak s szolgái a Krisztusnak lélekben és igazságban. Mert nincs semmi, a mi létjogosultságunkat igazolná, biztosítaná, mint ez. Nincs semmi, a mi méltóságot, öntudatot adhatna számunkra . . . Oh, a modern kor papjának élete hihetetlenül nehéz, de épen ezért emberfelettien heroikus, hihetetlenül kísértésekkel teli. de épen ezért az örök, az állandó győzelem reménységében földöntúli gyönyörűség! Isten titkainak sáfára lenni ... Váj jon mi kell ehhez más, mint közel lenni a titkok Urához, megismerni Öt s megérteni az akaratát? S van-e felségesebb életczél, mint ezeket a titkokat tudni, ismerni, átélni, feltárni és dicsőíteni az éhezők, a szomjúhozok, az összetört lelkűek, a megfáradottak szemei előtt ?! Két világban élni s mégis mind a kettőt megérteni, kétféle életet ismerni, kétféle titkokat tudni s mégis csak egyiket szolgálni, egyiket szer tni, egyik által élni! . . . Óh, nincs semmi erő, semmi hatalom, nincs pénz, nincs külső fény és csillogás, mely ezt a méltóságot fenn tudja tartani, csak az a belső erkölcsi erő, melynek forrása maga az Isten, mert Isten titkainak sáfárai csak azok lehetnek, a kiket Krisztus megbízott, a kiket Isten arra kiválasztott. Mert papság örökké lesz, mivel vallás örökké lesz, míg ember él a földön; mert Krisztus örökké él, mert Isten titkai örökké áradoznak, sugároznak ki a világba. Óh, a vallás, az emberi lélek ragyogó oltárának e legszentebb lángja nem alszik el soha! De valamint hatalmassá, tisztává, messzi ragyogóvá első sorban a papok tehetik azt a saját életük által, ügy erejét, fényét, melegét is ők rabolhatják el a világ elől a saját életük által. Krisztus szolgái, Isten titkainak sáfárai: egy nemzet szemei vannak reátok függesztve — Istenén kívül! Gedeon. AZ OLVASÓHOZ.* Ha a mi magyarországi testvéreinkkel, kik felé a Kálvin-jubileum irányította az érdeklődésünket, állandó összeköttetést akarunk fenntartani, kell, hogy közeledjünk hozzájuk. * íme egy vezérczikk, a mely bizonyára mindenki előtt nagyon kedves lesz és általános örvendezésre .gerjesztő. Hű fordítása ez annak a vezérczikknek, a mely a genfi ev. protestánsok közlönyének, a „Semaine religieuse"-nek 1. sz. mellékleteként adott „Nouvelles de Hongrie"-ban — Hírek Magyarországból — Claparede Sándor szerkesztő tollából jelent meg. Az irántunk való figyelemben és önzetlen, munkás szeretetben kifogyhatatlanul találékony szerkesztő újból kedves és nagyjelentőségű kapcsolat létesítésével lepett meg bennünket. Legyünk mi is figyelmes ós méltányló olvasói e czikknek, a mely az ő nemes lelkének szülötte. Közeledni annyit tesz, mint megrövidíteni a távolságot, mint ledönteni > bizonyos mértékben — a válaszfalakat. Itt pedig két,, különböző természetű válaszfallal állunk szembe: az egyik a geográfiai korlát: Ausztria, mellyel sokkal kevesebb az érintkezésünk, mint Németországgal, Fraucziaországgal és Olaszországgal; a másik a nyelvi korlát a szó legteljesebb értelmében. Manapság a posta és a sajtó nem ismer geográfiai távolságot, de a nyelvi különbség már sokkal komolyabb és makacsabb akadály, melyen megtörik a modern szellemi közlekedés azon országok határánál (mert vannak még 'ilyen országok), a hol majdnem kizárólagosan egy különleges nyelv uralkodik. És ez Magyarország esete. Kétségtelen, hogy néhány magyar református testvérünk tud annyira francziául s különösen németül (néha angolul, sőt hollandul is), hogy állandó s közvetlen értesülést szerezzen mindarról, a mi a nyugati protestánsoknál történik; és számuk bizonyára még növekedni fog az .összeköttetések könnyebbé tétele arányában. De a dolog megforditottja alig lehetséges és ha kapunk is hébe-hóba egy-két hírt a protestáns Magyarországból; ha egy-két fiát közöttünk látjuk is időzni bizonyos ideig, mégis majdnem semmit sem tudunk arról, hogy mit mondanak, írnak és nyomtatnak a magyar Duna partján. Pedig odalenti testvéreink figyelemreméltó egyházi tevékenységet fejtenek ki. Számos, jelentős, az egyháztól függő iskolájuk van. Ezek sok nehézséggel küzködnek, melyek sok tekintetben a mieinkre emlékeztetnek. Más keretben, ugyanazok a feladatok vagy majdnem ugyanazok a problémák, aggodalmak és gyöngeségek, nyilvánulnak, de nem kevés ok van ott is a reménységre. És azután, mennyi a környezet és a hagyományok másformasága által teremtett különbözés, mely hasznos összehasonlításokra ad alkalmat. Mit tudunk mi mindezekről ? Testvéreinknek, mint a többi protestáns népeknek, nagyszámú, különböző árnyalatú, vallásos lapjuk van, melyek számot adnak az egyházi életről, megvitatják a kérdéseket, tanulmányozzák a terveket, lelkesednek ezért vagy azért az ügyért. Az újságokon kívül sok könyvet adnak ki a fiatalság nevelése, a hívek épülése vagy tudományos czélból. Egyházi testületeik, iskoláik és egyéb intézményeik minden évben teljesen egész tényekkel, statisztikával kísért jelentéseket publikálnak. Mit tudunk mi mindezekről? A magyar theologusok talán nem nyitottak, mint más, haladottabb országokban, új útakat a gondolatnak és nem csináltak forradalmat a tudományban. Viszont, mint tanároknak, óriási praktikus munkát kellett végezniök, mely gyakran felülmúlta erejüket, hogy előkészítsék a szent' szolgálatra — és milyen zátonyok között — az ifjak százait. A sokat sanyargatott magyar egyházak bizonyos fejezeteiben megindító történelme szakadatlan kutatásokra és állandó közleményekre ad alkalmat. Mit tudunk mi mindezekről?