Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-17 / 33. szám

benéssel látjuk ama mellőzést is, a mi bennünket, tornatanárokat ért. Bár a legnagyobb tisztelettel adózom az illusztris névsor iránt, mert abban sok ismerős és tiszteletreméltó amatőr nevét olvashatjuk, a kiknek a sport és más téren elért érdemeit méltányolni tartozunk, de a Tanács névsorát mégis hiányosnak kell tartanunk. Ily komoly, a nemzet életébe vágó ügy vezetésébe, a magyar ifjúság testi nevelésének irányításába, az egyes sportágaknak megfelelő kvalifikált szaktanárokat is be kellett volna vonni. Több mint 50 tanácstagnak alig tízedrésze olyan okleveles szakember, a ki tényleg csak az ifjúság testi nevelésével foglalkozik, de ez az arányszám igazán édeskevés; mert ha ez a néhány szakember minden irányban képes lenne is megfelelő módon irányítólag hatni a különböző testnevelési ágakban, csekély számánál fogva a nagy munkát jól végezni képtelen lesz és e mellett magukra felelősséget sem vállalhatnak oly sportágakban, a melyek szaktudásukon kívül esnek. Feltétlenül szükséges tehát, hogy megfelelő számú szaktanárokkal a Tanács kiegészíttessék. Az ideiglenes szervezeti szabályokban feltüntetett követelményeknek csak úgy lehet eleget tenni, a sport terén való haladás és térhódítás csak úgy lesz biztosítva, ha a Tanácsnak legalább fele tornatanárokból fog állani, már csak azért is, mert a közvetlen összeköttetésnek a tanács és az ifjúság között okvetlen meg kell lenni. A hazai tornatanárok seregének nehéz munkában edzett katonáiból lehet válogatni olyanokat, a kik e megtisztelő bizalmi állást be fogják tölteni s a tanács soraiban méltán foglalnak helyet. Ez a kiegészítés azért is szükséges, hogy elegendő szakelőadó és a szakbizottságokban is megfelelő kvalifikácziójú referens álljon rendelkezésre. Azon körülmény, hogy a szervezeti szabályzat 8. §-a értelmében az ország tornatanárai, mint a szakértők felkérés útján működhetnek, választmányokba és bizottságokba beoszthatok, ülésekre meghívhatok, munkálatok előkészítésével megbízhatók, a tornatanárokat — tartozzunk akár állami, akár felekezeti vagy más kötelékhez — ki nem elégítheti, hivatottságuk mellőzését nem ellensúlyozhatja és munkaszeretetüket nem fokozhatja. Érthetetlen az, hogy a tornatanárok kezéből miért veszik ki a vezetést? Mert ha még mindig vannak is vaskalaposok és egyesek, a kik az atlétikát és katonás nevelést be nem veszik: ezekkel szemben itt van a tornatanárok nagy többsége, a kik nemcsak régen megbarátkoztak az ifjúság modern szellemben való testi nevelésével, de az ifjúságot évek sora óta határozottan ez irányban vezetik. Mind a kötelező szabadtéri játékdélután, mind az iskolák keretein belül alakult ifjúsági sportklubok, a katonai gyakorlatok és ezekkel együttes czéllövészet, úgyszintén a legújabban útat tört cserkészet tanúbizonyságai annak, hogy tornatanáraink minden üdvös, modern intézmény iránt fogékonyak, ennélfogva meg is érdemlik azt, hogy törekvéseiket mérvadó körökben méltányolják. A legnagyobb hibának tartjuk pedig azt, hogy a katonás szellemben való nevelésre vonatkozólag nem nyújt elég garancziát a kinevezett Tanács mai összeállítása. Olyan katonatagok támogatására, a kik már eddig is elévülhetlen érdemeket szereztek e téren, szintén szükség van s ezért több oly szaktanárt kellett volna bevonni, a kik már tanújelét adták tudásuknak, a kik már elárulták ama meggyőződésüket, hogy a katonás fegyelem nélküli nevelés nem vezet biztos eredményhez, sem az okszerű és fokozatos testi erőfejlesztésben, sem a lelki erők megszerzése és a jellemképzés terén. A katonás nevelés alatt nem azt értjük, hogy a két legfelső osztályt gyakoroljuk be a katonai rendgyakorlatokra, a fegyverfogási és forgatási előgyakorlatok után a czéllövésre, hanem igenis azt, hogy már az első elemi osztálytól kezdve neveljük az ifjúságot a fegyelemre és vezessük őket ilyen szellemben tovább. Csak így érhetünk el később önfegy címezést és jellemképzést és érhetünk el igazi sikereket az elméleti oktatásban is. Ilyen fegyelmezés nélkül nálunk is oly feltűnő visszásságokat fogunk tapasztalni, a minőt két év előtt tapasztaltunk Németországban, a hol a középiskolák felső osztályú tanulói például Frankfurtban, Lipcsében, Breszlauban, Berlinben botrányos fegyelmezetlenséget tanúsítottak a tornaórák alatt s ez a szellem nálunk is előre veti árnyékát. Önkéntelenül felébred bennünk az a gondolat, hogy épen ez a körülmény gyakorolt befolyást arra, hogy a német tornarendszer felett a svéd rendszer győzedelmeskedett ! Ezzel kapcsolatosan tehát legyen szabad kitérnünk az eddigi ifjúsági katonai oktatásunk hiányosságára, mely különösen abban leli magyarázatat, hogy a katonai gyakorlatokat csak a VII. és VIII. osztályokban végezhetjük. Ez eső után köpönyeg! Mert ha czélt akarunk érni, úgy a középiskola első osztályától kezdve kell folytatnunk az elemi iskolában már megkezdett katonás nevelést. A negyedik osztályban aztán teljes szigorral kell azt vennünk, hogy a czéllövésre előkészítő gyutacstöltényekkel való czéllövést begyakoroltathassuk. Végül a négy felső osztályban, már a komolyabb gyakorlatokban,, az éles töltényekkel való lövésben kell nagyobb tökéletességet elérni. A katonás szellemben való neveléssel kapcsolatosan feltétlenül szükségesnek tartjuk a vívás kötelező oktatását is. De nem merem remélni, hogy e téren is valami nagyobb és intenzívebb eredményt érhetnénk el, mert az Orsz. Testnevelési Tanács vívó tagjait egyetlen egy szakember sem támogathatja, miután ilyet a Tanácsba kinevezett okleveles tanárok között nem találunk. A testi nevelés fogalma nem szorítkozhatik egyedül az izmok és csontszervezet fejlesztésére és erősítésére, hanem súly fektetendő a szív és lélek tornájára is, már pedig ezt csak a vívás intenzívebb gyakorlásával érhet-