Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-10 / 32. szám

nak, hanem azért is, mert közelebb hozza egymáshoz az embert; holott a különféle czimzések mindinkább eltávolítják egymástól. Az egymáshoz való közeledésre, a testvéries együttérzésre pedig senkinek nincs nagyobb szüksége, mint a református lelkészi testületnek, mint a melynek örökös harczban kell állnia a sötétséggel, az abszolutizmussal, a szolgasággal ... s az ezeket képviselő különböző irányzatokkal. A czímezgetés komparácziója pedig valóságos ellenszere, eltompitója a testvéri érzés ápolásának, mint a mely irigységnek, lekicsinylésnek, elhidegnlésnek kútfeje; lehűti a kollégiális melegséget, mindenesetre pedig kompromittálja a „primus inter pares" elvét. Egy tapasztalt idős lelkésszel beszélgettem erről a napokban, kinek elbeszélése az ember bensőjét világítja meg a titulussal kapcsolatos gyarlóságában: „Mikor még gregarius pap voltam, titkos irígykedéssel néztem a zöld asztal körül ülő nagytiszteletűekre s őket, nem tudom kimagyarázni miért, talán az alantabb állás szocziális ösztönéből — a gregarius papok ellenségének, mindenesetre fentebbállóknak tekintettem. A mint azonban a sovány aljegyzőség engem is a zöld asztal mellé ültetett, egyszerre eltűnt az ellenszenv, élveztem a nagytiszteletűsözés nimbuszát és igen koníidensnek, kiállhatatlannak találtam azt a halandót, ki csupán Tisztelendő urazott s titkon fölényben éreztem magam zöld asztalhoz nem jutott kollégák felett ..." Ez az őszinte elbeszélés eléggé megvilágítja az embert az ő hiúságával, irigységre és kevélységre hajlandóságával. A közönséges sorsban mindenki demokrata; de a magasabb polczra jutás önkénytelenül is arisztokrata allűröket érlel. Jóformán minden ember olyan, mint az a falusi polgártárs, ki egyszerre fennhéjázó lesz, mihelyt bejuthat a községházához eltiljáró uraimék sorába. Nagyon óhajtom, hogy a református lelkészek testvéreknek, egyenjogúaknak, szerető kollegáknak tekintsék egymást; hogy ki ne írtódjék belőlük a primus inter pares elve; hogy megszűnjön minden irígykedés, lekicsinylés ; hogy két testet egy lélek lelkesítsen; erre pedig első lépés a hierarchikus rangfokozatra emlékeztető czimzési komparaczió eltörlése. A skála négy hangból áll: Tiszteletes, Tisztelendő, Nagy tiszteletű, Főtiszteletű (na meg újabb időben a méltóságos). Nem rokonszenvesebb, nem jpares-esebb volna-e: Káplán úr, Lelkész úr, Tanácsbiró úr, Esperes úr, Püspök úr ?! Mint a hogy Kossuth is elégnek tartotta a „Kormányzó urat". De még ebben a rövid skálában sem tudunk eligazodni. Egyik kerületben a káplán tiszteletes, a másikban a lelkész és megfordítva. Magunk sem állapodtunk meg a Tisztelendő és Tiszteletes felett; a világi elem meg (pláne a katholikus) nem is tud tájékozódni és megszólítása vagy Tiszteletes, vagy Főtisztelendő. Ez a kor rangkórságban kínlódik. Az ifjú úrtól a nagyméltóságúig egy hosszú lajtorja. Jaj annak, kinek a lába csak egy fokkal is Iejebb talál csúszni 1 . . . Ámde ez a világiak baja. Igazítsák el maguk között. De a református lelkészek szabaduljanak meg tőle; különben is ők a demokrataság vezetői; vezessenek ebben is; talán az ő okos példájukat megszívleli a társadalom is. A zsinat törölje el a különböző czimezgetéseket; honorálja a primus inter pares magasztos elvét s alapozza meg vele a testvériesség, kollégiálitás együttérzését. Egy lelkész. KRÓNIKA. Tolsztoj evangéliumának megsemmisítése. Egy héttel ezelőtt ezt a hírt hozták napilapjaink: „ Tolsztoj munkáit megsemmisítették. Moszkvából jelentik, hogy a törvényszék elrendelte Tolsztoj Leó munkáinak Gorbunov kiadásában megjelenő három első kötete megsemmisítését. E kötetek a négy evangéliumnak Tolsztojtól eredő fordítását s hozzájuk fűzött fejtegetéseit tartalmazzák". Az orosz czenzura csak folytatja azt a munkát, a mit a nagy író és próféta életében buzgó]) gyakorolt. Ez tudvalevően a művelődósellenes új-keresztyénség evangélistájának minden vallásos munkáját eltiltotta, s kiadásukat megakadályozta. Természetes, hogy veszedelmesnek tartotta a mai állam, egyház, társadalom és az egész kultúra ellenségének, a nagy ideálistaanarkistának a szellemét a muzsikok millióira és az egész orosz jogéletre nézve. így történt aztán, hogy az új életét 1877 óta számító Tolsztojnak új életfelfogását hirdető művei csonkán, vagy egyáltalán nem jelenhettek meg hazájában és azokat külföldön, némelyiket még ott sem teljes egészében, tudta közzétenni. Az a munkája, a melynek a megsemmisítéséről szól a mostani hír, „A négy evangélium egyesítése és fordítása", 1882-ben készült és tíz évig hevert kéziratban, míg 1892-ben Genfben megjelent. Rövid kivonatát már előbb elkészítette az öreg próféta és 1890-ben „Az evangélium rövid magyarázata" címen kiadta szintén Genfben. Azóta nagyon elterjedt ez a Tolsztoj-káté. Az 1910. évnek késő őszén mély meghatottsággal olvastuk, hogy a nyolczvankétéves agg, „az új Lear", odahagyta otthonát és elindult — ki a világból; pár nap múlva pedig elköltözött — az „örökös hazába". Halála után időszerűvé lett munkáinak összegyűjtött kiadása. Ebből a kiadásból kobozták el most nagy evangéliumfordítását s magyarázatát. Mint a hivatalos nyelv mondja, megsemmisítették. Tehát elvégezte kötelességét a törvényszék. A nagy rendbontó nagy munkája meg van semmisítve! A rend őrei nyugodtan aludhatnak tovább és nyugodtan várhatják a további munkákat, hogy .— azokat is megsemmisíthessék. A muzsikok igahordása és a gazdagok s hatalmasok uralkodása biztosítva van. Tán igaza van az orosz nép közmondásának: „Mi sötétben járó nép vagyunk, nem tudjuk, mi a bűn és nem tudjuk, hol van a megváltás". Persze el kellett oltani azt a nagy világosságot,