Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-03 / 31. szám

ban áll. Ezeket mégis szeretettel övezi, sőt testvéreivé emeli 1 Előttem feküsznek a rettenetes Ferrernek aktái, emlékemben felkélnek azoknak az egyes részeikben átélt tüntetéseknek részletei, melyeket Párisban jobbára az anarkia hívei rendeztek és megborzadok a gondolattól, hogy elfogult vagy tájékozatlan papjaink egy részét ilyen társaságban lássam. Lehet-e elfogadni és aláírni azt, mit az 1911. évi római nemzetközi szabadkőműves kongreszszuson Trinchieri mondott, hogy az egyháznak csak volt hivatása, de azt már betöltötte ós így túlélte magát és pusztulnia kell? Az emberek egyház és vallás nélkül is tudnak már élni? Azután előterjesztette és egyhangúlag elfogadták a következő határozati javaslatot: „A nemzetközi szabadkőműves kongresszus elismeri, hogy a vallásos érzelem, mint a vallás szabad gyakorlata legnagyobb mértékben tiszteletben tartandó. Egyúttal azonban kijelenti, hogy a szabadkőművesek kötelesek minden hatalom és befolyás ellen küzdeni, a mely az államok és népek szabad fejlődését gátolja. A vallásos érzelem és a vallás szabad gyakorlata az államok politikai életéből küszöböltessék ki, nehogy ezáltal az államok valódi hivatásuktól eltereltessenek és ezáltal a dogmák és a lenyűgöző türelmetlenség szolgálatába szegődjenek. Az egyház tehát ne gyakoroljon az állami életre semmiféle befolyást. Épen ezért a szabadkőművesség az egyház befolyásával szemben a felekezetnélküliség akczióját folytatja a népek gazdasági fejlődése és nevelése érdekében." Vagy pedig helyesli-e, Haypál Benő úr, a Saspáholynak 1912. évi egyik munkáján tett azokat a kijelentéseket, a melyek szerint „Isten nem tévesztendő össze a papsággal és Isten országa a vallási oltalom alá helyezett egyházi vagyonnal, a melynek prófétái tele szájjal habzsolják mindazt a gyönyört, a melynek birtokában a földi jólét és hatalom révén jutottak. A nyomorult tömegek számára pedig a gyönyörök kincsesházához a halál utánra állítanak ki utalványt. Ez a hit tévelygés, ez a vallás hazugság. A mi vallásunk az emberszeretet vallása" ? Szóval vallás a földöntúli lét hite és a bűnösöknek szóló szankczió nélkül. Az emberszeretet vallása azon források nélkül, melyek e szeretetet ápolhatnák és erősítenék. Vallás, a mely nem ismer tekintélyt s csak az egyéni ítéletre, szabad gondolatra támaszkodik s igy az erkölcsi és jogi anarkhiához vezet. Kiküszöböl minden transzcedentálist és csak a kézzel foghatót, az ide lenn elérhetőt tartja az okos élet czéljának, nem pedig azt a hitet, mi a remélt dolgok substancziája és a láthatatlanok bizonyossága. Nekem fájna azt látni, hogy egyházi férfiaink ide sülyedjenek, ép azért fenntartom állításaimat s oda fogok törekedni, hogy ezeknek híveket szerezzek. Azon kapocsnál fogva, mely a szabadgondolkozók s a szabadkőművesség közt van, érdekes a szabadgondolkozók egyesületének 1912. évi jelentése, melyet Lengyel Imre, zsinatunk tagja írt alá. Ez a következőket mondja : „Harczot hirdetünk a vallásos képzetek egész rendszere, a felekezeti szellem minden megnyilvánulása, az erkölcs szűkkeblű és elfogult felfogása, a történelem torzított és hazug ábrázolása, a hagyományok túlértékelése, a faji, nemi és osztályönzés számtalan visszaélése ellen." Vájjon ilyen elvekkel tekinthető-e valaki kálvinistának s hozhat-e törvényeket nekünk az, ki ily elveket vall? Egyébként engem minden további okfejtéstől és érveléstől felment a Világ, mely július 26-iki számában nyíltan, merészen és úgylátszik, bizalommal hívja fel a kálvinistaságot, válasszon a forradalom és a mai társadalmi rend fenntartása között. Biztosítja arról is, hogy jövője csak úgy lesz, ha a felforgatás szolgálatába áll. A mi óhajtásunk is az: válasszon! Bernát István. A lelkipásztorok nyaralása. A lelkipásztorok nyaralása időszerű tárgy most, mert nyár van s nyaralunk és mert az ő nyaralásukról eddig nem igen írtak. Pedig a lelkipásztorok nyaralása legalább is olyan fontos, mint más tisztviselőké és általában szellemi munkásoké, — ha ugyan nem fontosabb. Természetesen, azoknál nem fontos a nyaralás, a kik az egész telüket, az egész munkaévüket olyan pihenésben töltik, mintha állandóan nyaralnának. Egy nyári utazgatásom alkalmával egyik vidéki városi lelkipásztorunk keserűen mulatságos esetet beszélt el. Találkozott egyik falusi lelkipásztortársával és nagy örömmel újságolta neki, hogy most már nekik is lesz nyugdíjuk és 1914-től kezdve nyugalomba mehetnek. A kartárs fölényes nevetéssel válaszolta: „Mi a csodának való nekünk a nyugdíj, én most is úgy élek, mintha nyugalomban volnék!" Hát a kik állandóan nyugalomban élnek, azoknak tényleg nincs szükségük időponthoz kötött nyugalomra. A kik állandóan nyaralnak, azoknak igazán nem kell külön nyaralás. De talán nem mind ilyen állandó nyugalomban és nyaralásban élőkből áll lelkipásztori karunk! Hisszük és tudjuk, hogy számos serény, tevékeny és fáradhatatlansága ellenére is elfáradó és kifáradó lelkipásztorunk van. S ha a többség, az átlag ma talán nem is ilyen, hisszük, hogy mindinkább ilyen lesz a jövőben. A munkás lelkipásztorra pedig ráfér a pihenés és a nyaralás, sőt egyenesen el sem lehet a nélkül. Mi tehát ténylegesen lelkipásztorkodó szellemi munkásaink nyaralásáról óhajtunk néhány szót írni. Nem fonák állapot-e, hogy mindenféle tisztviselőnek a szabadságideje szabályozva van, csak épen a lelkipásztoroké nincs? A mi intézkedés erre vonatkozólag az Egyházi Törvényekben van, nem sokkal több a semminél. Pedig az E. T. talán nem azon a rejtett megállapodáson nyugszik, hogy úgy sincs dolga a papnak egész éven át s minek hát neki a szabadság? Arra sem lehet kegyes ábrázattal hivatkozni, hogy a hű lelkipásztornak mindig a nyája mellett kell lennie, mert ezzel