Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-20 / 29. szám

Bármennyi pusztulás jelzi is erejét, bármennyire megkínzott már minket is, bármily félelmes is, a mikor haragszik, mégis szép, mégis csodálatra méltó a tenger! Dr. K. I. NEKROLOG. DR. G- D. MATHEWS I a Presbiteri Világszövetség főtitkára, a Kálvin-Szövetség tiszteletbeli tagja msm^m^mmmm^miw^mmmím* Itt a zürichi tó partján, a vasárnapi iskolák világkongresszusán vettük ma délelőtt a szomorú hírt, hogy meghalt dr. Mathews. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület hatalmas palotájának szép templomában voltunk épen. A legnagyobb mohammedán misszionáriust, dr. Zwemert hallgattuk. Dr. Good, a Presbiteri Világszövetség nyugati ágának titkára, vezette az istentiszteletet. Miután kihirdette, hogy az utóimát a világ egyik legnagyobb vasárnapi iskolájának a vezetője mondja, majd a doxológia eléneklése után én mondom az áldást magyarul, fájó szívvel jelentette, hogy mindannyiunknak közös nagy ismerőse, dr. Mathews tegnap mult egy hete meghalt. Mindenkit fájdalommal töltött el ez a hír. Mindannyian éreztük, hogy a presbiteri világ Libanon-erdejének egyik leghatalmasabb czédrusa dőlt ki vele. Tudtuk, hogy lelkileg még nagyobb volt, mint testileg. Igazi nagy ember: az Istennek apostoli lelkű gyermeke volt. Mi, magyarok még többet tudunk róla s ez teszi a mi fájdalmunkat még a többiekénél is nagyobbá: magyar református anyaszentegyházunknak igazi atyai jóindulatú barátja volt. Örökifjú lelkének egész melegével szeretett minket. Angol nyelvű testvéreink egy fényes elmét, nagy szervező talentumot, még nagyobb diplomatát vesztettek benne. Mi még többet: egy minket forrón szerető, szinte pótolhatatlannak látszó szívet. Nékik marad még sok nagy emberük, ha nem is olyan nagyok, mint ő volt: nekünk oly kevés igazi barátunk van az idegenben s azok közül is az egyik legnagyobbat vesztettük el. Szinte az újjainkon is megszámlálhatjuk őket, oly kevesen vannak s az Isten sorjába magához hívogatja őket. . . Claparéde Sándorné után alig egy évre dr. Mathews ... A fájó érzések közepette ott sajog lelkünkben a kérdés: támaszt-e az Isten másokat helyettük ? . . . Higyjiik! . . . Hisszük ! . . . Eltávozása mélységes fájdalommal tölt el mindnyájunkat, pedig tudtuk, szinte előre éreztük, hogy nemsokára be fog következni . . . Már annak a vezetőczikknek végén, a melyben olvasóink figyelmét fölhívtuk az aberdeeni zsinatra, megemlítettük, hogy odamenetelünknek van még egy czélja. Tömegesebb megjelenésünkkel tudtára akarjuk adni az ősz főtitkárnak, ki élete egyik legszebb diadalának tekintette a magyar református egyház bekapcsolását a nyugati presbiteri egyházak hatalmas testvéri kötelékébe, hogy megértettük, méltányoljuk nagy tettének megbecsülhetetlen következményeit. A zsinaton tartott előadásomban nyilvánosan is bizonyságot tettem erről. Azt akartuk, hadd legyen a magyar csoport egy szép sugár az ő leáldozófélben levő napjának fénykévéjében. S ő megértette. Boldogsággal töltötte el szivét, hogy legifjabb gyermekének, a magyar református egyháznak annyi fiát látja maga körül a zsinaton. A zsinat tagjai is érezték, hogy nem soká látják már. A zsinat előkészítő munkálatai, a melyek nagyrészt az ő erős, de az ilyesmire már nagyon is öreg vállaira nehezedtek, szemlátomást megtörték. Elhalványodó arcza csak akkor pirult ki egyszer egyszer, a mikor fölszólalt, Ilyenkor kiegyenesedett hatalmas alakja is. Hangja úgy csengett, hogy hallatára senki se merte volna gondolni, hogy egy 87-ik évében lévő aggastyán beszél, ki 59 éven át hirdette Isten igéjét. A zsinat utolsó előtti napján délelőtt az intézőbizottság elnöke fölsorolta dr. Mathews hervadhatatlan érdemeit, a melyeket a Világszövetség körül szerzett annak alapításától fogva, mint annak egyik alapítója, majd csakhamar mint egyik titkára, végül 1888. óta, mint annak főtitkára. Sorra látogatta a világ különböző tájain lévő presbiteri egyházakat. Szeretettel karolta föl a kontinens küzdő egyházait. Az elnök külön kiemelte, hogy különösen mi, magyarok fokozott tisztelettel és szeretettel viseltetünk iránta. Indítványára a zsinat kimondta, hogy lankadó erejére való tekintettel a végrehajtó-bizottság társat fog választani mellé, ki majdan utóda lesz. Ezután dr. Mathews állt 'föl. Mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó beszéde. Visszapillantott a múltba, a mikor ő is ott állt 40 éve a Presbiteri Világszövetség bölcsőjénél. 30—40 presbiteri egyház értette meg akkor még csak a testvéri közösségben rejlő erőt, áldást. Ma már 110 egyház látja, érzi ezt. A mult után a jövőbe néz. Mintha végrendeletét diktálná. Szemei elfátyolozódnak. Hangja nem cseng úgy. Látja a jövőt, a mint a testvéri kötelékek egyre erősödnek, a hatalmas tábor egyre nő . . . Mintha úgy érezte volna, hogy tőlünk, magyaroktól még külön is el kellene búcsúznia. A gyűlés után ebédre hívott minket a Grand Hotelbe. Szépen terített külön terembe mentünk. Mindannyiunk előtt piczike csokor piros virág. Kívülünk még mindenütt vele járó leányát, budapesti skót lelkészünket és feleségét, meg segítőtársát, dr. Sliaw-t hívta meg. Az ebéd végén fölszólalt. Maga köré kívánt gyűjteni minket a fehér asztal körül, hadd szenteljünk egymásnak is egy rövidke kis időt. A kedves együttlétért György Endre mondott köszönetet. Kiemelte, mily osztatlan tisztelet övezi az egész magyar református egyházban ősz barátunk személyét. Utána Webster J. T. beszélt. Hangsúlyozta, hogy mily sokat köszönhet ő is néki. Csüggedéseiben ő bátorította, ő buzdította. En is úgy éreztem, hogy el kell még valamit mondanom. Azt, hogy az Isten küldte őt hozzánk, hogy