Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-20 / 29. szám

mondja: „az állami népoktatás pedig ellenkezik a mi hagyományainkkal." Vallom, hogy nincsen olyan magasra hangolt igény, a mely akár a kultura, akár a hazafiság szempontjából meg ne lehetne elégedve a mi magyar ref. iskoláinkkal. Azt pedig csak az ostobaság vonhatná kétségbe, hogy a múltban a népművelésnek legfőbb csatornái a mi iskoláink voltak. Ha csak könnyelműségből történnék iskoláinknak — hogy azt mondjam járványos államosítása és nem a helyzeteknek és körülményeknek nyomasztó súlya alatt, az ilyen államosítást öngyilkosságnak tartanám. De az a kérdés, hogy nincsenek-e Magyarországon fölös számmal olyan felekezeti népiskolák, a melyek a gondjaikra bízott gyermekek lelkének az őrlő fogait köszörülik élesre, hogy később megnövekedvén a nemzet testének izmain rágódjanak. Nem olyan lelielletkönnyű kérdés ez, hogy a protestáns egyház hagyományaihoz való ragaszkodás hangoztatása mellett elnézzük, hogy az iskoláknak egy nagy része olyan érzéseknek legyen a melegágya, a melyeknek virulása sem a kultura, sem a nemzet szempontjából nem kívánatos. Ha az egész vonalon államosítják a népiskolákat, akkor mi reformátusok pótolható veszteséget szenvedünk a nemzetnek mostani pótolhatatlan veszteségeivel szemben. Kétségtelen, hogy mi áldoztunk a múltban legtöbbet és az is kétségtelen, hogy most is a mi áldozatunk volna a legnagyobb. Azonban azt sem tagadhatja senki, hogy a mi hazaszeretetünknek volt a múltban is legtöbb bizonyságtevője, mert minden templomunk, mindén iskolánk és minden intézményünk a hazaszeretetnek is tanuja. Hiszen ha volna olyan kormány, a mely az igazság mérlegén mérné meg az egyházaknak és a felekezeti iskoláknak nemzeti értékét! De ilyen nem volt eddig s ki tudja lesz-e ezentúl. Én csak arra tudok példát, hogy mikor egy magyarlelkű tanfelügyelő egyik nemzetiségi vármegyében nagy ambiczióval fogott ahhoz, hogy a vármegye területén levő felekezeti iskolákban érvényt szerezzen a magyar nemzeti állameszmének, egy pár hónap múlva áthelyezték egy színmagyar vármegyébe. Arra a kérdésre kell még felelnem, hogy hitünk jövőjéért folyhatik-e becsületes, tehát nem gáncsra, hanem tiszteletre méltó munka a szabadkőművesség körében? A mint a közelebbi múltban a napilapokból mindenki értesülhetett, voltak esetek és pedig nem is szórványosan, a mikor egyházunk veszteségével mérte a szabadkőművesség is a maga veszteségét. Az életében és halálában egyaránt kálvinista Erőss Lajos debreczeni püspök vagy a kire emlékezve a veszteség könnye lepi el lelkemet ma is, Gergely Antal a lelkészárvák házának ez a csodás melegszívű és melegszavú építője, vagy dr. Várady Zsigmond, a ki idegölő munkájának gyümölcsét, negyedmillió koronánál többet református egyházi kulturális czélokra hagyta, vagy dr. Nagy Dezső, egyházkerületünknek és egyetemes egyházunknak egyik büszkesége a szabadkőművességnek is ékességei és erősségei voltak halálukig. Sőt ha gondosabban szétnéz az ember a Kálvin-Szövetség tagjai között, ennek a szövetségnek egyik legjobb kedvű adakozójában is munkás szabadkőművesre ismer. A Krisztus evangeliuma a szabadkőművesekre nézve is üdvösségre vezérlő hatalma az Istennek. S a ki akárhol, akármilyen erőtelen eszköze akar lenni ennek a hatalomnak, mindenütt megállhat az alatt a feltétel alatt, ha semmit telhetetlenség okából nem cselekszik. A szabadkőművesség szétfoszlott illúziók tanyája annak, a ki a maga önzését bálványozza s a maga érdekét hajszolja. De áldozóan szerető és önzetlenül munkálkodó léleknek nem meddő ott az élet. Csak egy példát hozok fel. Dr. Bókay Árpád, a magyar tudományos és közéletnek kimagasló alakja, a szabadkőműves szövetségben olyanforma helyet foglal el, mint pl. dr. Bernát István úr a Kálvin-Szövetségben. És? És dr. Bókay Árpád úr adott református templomépítés czéljára területet ott, a hol telke van. — Nem olyan fekete a szabadkőművesség szövetsége, mint a milyenre festik és nem ördögök társasága, mint a hogy mondják. Lehet építeni hitünk jövőjét s e jövő számára lehet szilárd köveket faragni a szabadkőművesség kebelében is. Haypál Benő. KRÓNIKA. Balvégzetű idők. Rossz csillagok járnak . . . Rendellenes időjárás az egész évben. Földünk valami rettenetes kártevő erők behatása alá került. A korai hőség után jött az áprilisi hóvihar és fagy. Ezt is csodásan kiheverte a természet s az enyhe, párás május felüdített mindent. — Még júniusra sem panaszkodhattunk nagyon, de azóta jeges förgeteg, vihar, felhőszakadás s minden természeti erő összeesküdt földünk és a vetések ellen. Az észak- és délkeleti folyók elhagyják medreiket s Erdély jó részével együtt vízár alatt áll ezer és ezer hold termés. A lelkeket pedig meddő politikai harcz és békétlenség foglalkoztatja, holott az elemi csapások és a déli határon felújult háborúk miatti pénzhiány és üzleti pangás már észre téríthetne s még sem akarunk feleszmélni. A föld megremeg s megnyílik itt is, ott is, sőt a régóta -ismeretlen dögvész is pusztít Spanyolországban. Éreznünk kellene, hogy az Úr sújtott itt le. Meg vagyon írva: „Támad egyik nemzet a másikra és lesznek éhségek, döghalálok, földindulások minden helyeken. Mindezek pedig csak kezdete a nyomorúságnak". Vajha megértenénk e jeleket s származna végre mélyebb és igazabb hit e hazában, a szóharcz helyett pedig a munka iránti szeretet és cselekvés, ellenségeskedés helyett egyetértés, a közös czélok megértése és felebaráti szeretet. Vájjon itt vannak-e, vagy csak jönni fognak a kiválasztottak, a kikért „megrövidíttessenek a nyomorúság napjai." A cserkészhét Angliában. Július 2 —8 közti héten folyt le Birminyhamban a cserkészmozgalom világtörténeti eseménye: ötvenezer