Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-29 / 26. szám

Kis akadály, nem akadály. A jövevény útra indult és — megkapta azt, a mit kívánt. Látott nyájas, egészséges ábrázatokat, része volt sok-sok szívességben, magyaros vendégszeretetben, hallott és látott sokat, a mire visszaemlékezni jó s épületes és most rajta a sor, hogy beszámoljon. Néhány órának históriáját ujj hegyre szedni nem épen nagy dolog, ám nem ez a fő feladat. A külsösomogyi lelkészegyesület megalakulása, az ott elhangzott fejtegetések együttvéve jelenség, mely benső vívódásra, munkavágyra, vagy legalább is arra a meggyőződésre mutat, hogy az általános forrongás közepette, melyben jelentős átalakulások gyorsan következnek egymásra, intenzív munkára van szükség. Visszatérve az örök forráshoz, megújult erővel kell küzdeni. Mi is a mi korunk különös ismertetőjele? A haladó emberiség életkörülményeinek rohamos átalakulása. A növekedő szellemi és anyagi erők méreteiben, kereteiben kitáguló szellemi világba és anyagi környezetbe emelik a társadalmat. Csak néhány évtizedre is visszatekintve* lehetetlen észre nem venni, mennyire megnagyobbodtak az arányok s mily lázas tevékenységgel igyekszik az ember eleget tenni megszaporodott feladatainak. Az kétségtelen, hogy a jövő nagy alakulásaiban a vallás épen olyan döntő szerepet fog betölteni, mint eddig, sőt jelentősége még növekedni fog abban a nagy társadalmi evoluczióban, a melyet nemünk megfutni hivatva van. Még nyomósabban kell szólanunk: Krisztus tudománya abban a nagy küzdelemben, a mely a társadalmakra vár, sokkal hatalmasabb tényező lesz, mint azt (Kidd Benjámin szavaival élve) bármelyik theológus remélné. Az egyház súlya, befolyása, jelentősége abban az arányban növekedik majd, avagy apad, a mily arányban azt a tudományt a maga tisztaságában fenntartva, a gyakorlati életben megvalósítani tudja. A felelősségnek érzete önkénytelenül eszközöket keres és tért a munkára a feladattal szemben, az erőket egyesíteni, egy czél felé irányítani törekszik. Ha nem csalódunk, ebben áll az efféle gyűléseknek a jelentősége és ez az, a mi a szemlélő figyelmét elsősorban magára vonja. A mi a szóbanlévő balatonvidéki gyűlést illeti, még egy jelenség vonja magára az érdeklődést: az a feszült figyelem, a mellyel a hívőknek apraja-nagyja a mozgalmat, az ott elhangzó beszédeket kísérte. A szemek megértésről és jóltetszésről szólottak. De ne vágjunk eléje a dolgoknak. A reggeli órákban a lelkészlakon voltak Kálmán Gyula esperes, Bocsor László, Boda Péter, Csekes Béla, Hideg János, Kájel István, Kájel Endre, Kovács Gyula, Kozma Andor, Kis Lajos, Lampert Gyula, Puskás János, Somogyi Kálmán, Szilágyi Béla, Turi Károly, Varjas Kálmán, Vasvári Sándor lelkipásztorok és dr. Kálmán Jenő ügyvéd. A harangok szavára a lelkészek a presbiterek sorfala között vonultak a templomba, melyet színig megtöltött az ünneplő hivő közönség, azután hatalmasan felhangzott az ének. Az istentisztelet után megalakult a lelkészegyesület s megválasztotta tisztikarát, tiszteletbeli elnöknek Kálmán Gyula esperest, elnöknek Bocsor Lajost, jegyzőnek Kájel Lstvánt, pénztárosnak Somogyi Kálmánt, az intéző-bizottságba : Dömötör Endrét, Szilágyi Bélát és Lampert Gyulát. Bocsor Lajos erőteljes beszédben, hathatósan mutatott reá az okokra, a melyek a tömörülésre, munkára serkentenek. Minden javításnak kiindulópontja a hibáknak a felismerése, hogy az okok eltávolíttatván, az okozatok is tűnjenek el és az elnök őszintén, egyszerűen (itt-ott kissé sötét színekkel) számolt be a helyzetről: „A templomi látogatás elhanyagolása mellett a lelki, a vallási dolgokkal való nemtörődés, apatikus közönyösség terjed ... az egyház dolgai iránti érdeklődés, az egyházhoz való ragaszkodás, buzgóság, áldozatkészség . . . majdnem napról napra fogy. Ha tesznek is az egyházi ügyeknek előbbrevitelére valamit, azt vagy a törvény kényszerűségéből, vagy a megszólásnak elkerülése végett teszik ... a legritkább esetben igaz buzgóságból.0

Figyelmesen, mondhatnók aggályosan felkutatott minden helyet, hogy reámutasson a bajokra, hibákra. Vannak ilyenek önmagunkban is. „Valljuk be mi, lelkészek is — így beszélt idevonatkozólag Bocsor —, hogy ... mi is sokszor gyengék vagyunk, lelkünk ereje a küzdelmekben könnyen kifárad s nem tudunk megállani úgy, mint kellene ..." Erősek ezek a vonások? Megadja reá a feleletet: „a rideg valóság feltárása jobb, mintha tovább is áltatjuk magunkat s nem merünk határozottan reámutatni ... a sorvasztó bajokra". Lehetünk bármilyen véleményben, az a határozott, férfias hang, a melyen a külsősomogyi lelkészegyesület elnöke szólt, elismerést érdemel. Félre minden kishitűséggel, a hol ilyen őszintén szólanak, ott fel kell ébrednie a jobb jövő reményének, ott az őszintén átérzett szavak nyomában lelkes és lelkesítő munkának Icell lépnie. Lehetetlen, hogy a szavakra szorítkozzunk csupán. A munka nyomán az életerős magyar kálvinizmus új életet fog teremteni a nemzet javára, úgy miként a múltban. Az elnök röviden áttért a teendőkre. „Teendőnk mindaz, így szólt a többi között, a mivel a meglazult és gyöngült egyházi életet előbbi, régi jó állapotába vissza tudjuk állítani s fel tudjuk virágoztatni . . . hadd éreztesse Istenhez vezető, Istentől idvességet reménylő . . . áldását!" Kájel József, a kiüti ekklézsiának fiatal lelkű, érdemes papja vette át a szót. Lelkesen beszélt, mint mindig, s reámutatott arra, hogy a megalakult lelkészegyesület a hivek seregét is be óhajtja vonni a felolvasásokba és tanácskozásokba, „hogy nőttön növekedjünk". Az első gyűlés íme Kilitiben van, „más évben más egyházban, de évről-évre népünkkel együtt". Népiesen, a hivők lelkéhez szólva, talpraesett példákkal magyarázva, mutatta be, mi is az a belmisszió. Beszélt az országos református lelkészegyesületnek budapesti belmissziói kurzusáról, az idevonatkozó eddigi munkálatokról, azután arról, mit tehetnek a czél érdekében a hivek és lelkészek. Mit kell tenni a családokban, a