Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-29 / 26. szám

A LELKÉSZI FIZETÉSRENDEZÉS ÚJ TÖRVÉNYE. A magyar állam egyházpolitikája 1868 óta a részletfizetés módszerével dolgozik. A magyar protestáns egyházpolitika pedig változó hangulattal ugyan, de hűségesen követte ezen az úton az állam egyházpolitikai útját. A bevett vallásfelekezetek között való jogegyenlőségnek és viszonosságnak nagy törvényéhez méltó nagy kormányunk, parlamentünk és nemzeti közszellemünk még nem volt. Nemzetünknek politikai erejével nincs arányban vallás- és egyházpolitikai tehetsége. Még közoktatásügyi és közművelődési politikánk mögött is elmarad. Ennek okait fajunknak a vallásos problémával szemben való felszínesebb viszonyában, vallásos érzékünk elhanyagoltságában és a keresztyénséggel való külsőségesebb viszonyunknak történelmi hatásaiban találhatjuk meg. A r. katholiczizmusnak az állami élettel való szorosabb egybeforrása ennek a viszonynak közjogi .változása után is megtartotta, illetőleg éreztette az állam egyházpolitikájára való hatását. Figyelemre méltó azonban, hogy a magyar római katholiczizmus eme ható erejének megcsappanása idején kezdődött meg az 1848. évi XX. törvényczikknek részletekre való darabolása és a részletfizetés módszerével való végrehajtása. Előbb középiskoláink és tanáraink, azután elemi iskoláink és tanítóink, ezek után lelkészeink és végül gyülekezeteink kapták meg törvényben biztosított jogigényüknek részletfizetéses kielégítése gyanánt az „államsegélyt". Kiegészítőlég főiskolai tanáraink, segéd-, helyettes és missziói lelkészeink, hitoktatóink és közigazgatásunk vezetői nyerték megfizetésüknek állami „segítséggel" való alkalmi rendezését. Az egyesek kielégítésével párhuzamosan haladt az egyetemes egyháznak és intézményeinek a „segélyezése" is. Adócsökkentési, közigazgatási, lelkészi nyugdíjintézeti „államsegélyek" egymás nyomában jöttek. így lettek államsegélyes protestáns egyházaink, közintézményeink és köztisztviselőink. Már most, a ki a magyar és protestáns egyházpolitikának ezt a menetét szem előtt tartja, az teljesen megérti és a rendszerbe illőnek találja a lelkészi illetményeknek korpótlékok útján való emeléséről szóló legújabb törvényt. Ez természetes kiegészítése a nem-katholikus lelkészek fizetéskiegészítéséről rendelkező 1898. évi XIV. és a kath. lelkészek s a bevett vallásfelekezetekhez tartozó segéd- és helyettes lelkészek fizetéskiegészítéséről szóló 1909. évi XIII. törvényczikkeknek. S ha a megelőzőket elfogadtuk, semmi okunk sincs arra, hogy ez ellen tiltakozzunk, mert ez a törvény, ha nem is jobb, de nem is rosszabb a megelőzőknél. Legfeljebb nem vagyunk megelégedve vele, mint a hogy nem lehetünk megelégedve mindaddig, a míg el nem jön az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása. Ez azonban nem tart vissza bennünket attól, hogy föl ne ismerjük ebben a törvényben a sürgetett lelkészi fizetésrendezés és az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása felé tett lépést. Viszont ennek az elismerése mellett sem hallgathatjuk el e törvény hiányait és hibáit. Minden fölött pedig meg nem szűnünk teljes komolysággal követelni az 1848: XX. t.-cz. végrehajtását, a protestáns egyházaknak megfelelő dotáczióval való végkielégítését. Két szempontból nézzük ezt a törvényt. Egyfelől a fizetésrendezés mértékének tárgyi szempontjából, másfelől az állam és az egyházak idevonatkozó viszonyának a szempontjából. Kik részesülnek a korpótlékokban ? Minden főiskolai képzettségű kongruás lelkész. Továbbá minden 3000 koronát meg nem haladó fizetéssel bíró magasabb képzettségű nem-kongruás lelkész. A segédlelkészi vagy hitoktatói minőségben töltött idő öt éven felül való részének csak fele számítandó be a korpótlék szempontjából. — A bevett vallásfelekezetek lelkészeinek — az állami eredetű egyházi javakra való tekintet nélkül — történt egyenlő kezelése ellen már külön nem is szólunk. Régebb kellett volna szólnunk és másként, mint a hogy tettük! A hitoktatóknak a segédlelkészekkel való egyenlősítése ellen már külön szavunk van. Egyházi hatóságainknak is fel kellett volna szólaluiok ez ellen! A hitoktatók vagy segédlelkészek vagy rendes lelkészek. Az első esetben természetesen a segédlelkészek közé számítandók, a második esetben azonban semmiesetre sem számíthatók oda! Egyházainknak tételes törvényeik és vallástanító lelkészeikhez való erkölcsi viszonyuk szempontjából halaszthatatlan kötelessége lett volna e különbségtétel hiányáról, az egyenlősítés téves voltáról fölvilágosítani a vallás- és közoktatásügyi minisztert. Persze, ha meghallgatták volna az illetékes egyházakat a törvény s a dolog természete szerint! De e nélkül is meg kellett volna tenniök a vezetőknek. Most csak novelláris módosítás, illetőleg végrehajtási utasítás útján lehetséges a hibát orvosolni a törvényhozás ós a kormány részéről. Az egyház azonban úgy is segíthet magán, hogy rendes vallástanító vagy hitoktató lelkészeit a valóságnak megfelelően a korpótlékra jogosult rendes lelkészek közé sorolja s úgy terjeszti fel az ő ügyüket is a minisztériumhoz. A kisebb képesítésű lelkészeknek, az öt évnél hosszabb ideig szolgáló segédlelkészeknek és a 3000 koronánál magasabb fizetésű s így korpótlékban nem részesülő lelkészeknek az állami költségvetésben erre a czélra felvett hitel terhére segélyt engedélyezhet a vallás- és közokt. miniszter. Ezen kívül tudjuk, hogy legfőbb közigazgatási hatóságunk a rendelkezésére bocsátott öszszegből a nem-kongruás lelkészeknek is megadja a többiekével egyenlő korpótlókokat. Ennek az összegnek törvényben való biztosítatlansága némi aggodalmat kelthet ugyan, de ezt a gyakorlati biztosítottság és az ügyek átmeneti állapota nagyon enyhíti. A korpótlékok az 5., 10., 15., 20. és 25. szolgálati év után járnak és pedig a két első 400—400, a három utóbbi 200—200 K összegű, illetőleg a fizetést 3000 K-ra kiegészítő megfelelő összegek. E rendezés ellen legfeljebb az a kifogásunk lehetne, hogy nem az egyházi törvényben körülírt alapfizetésemelés és korpót-