Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-22 / 25. szám

ISKOLÁINK MAI ÉRTÉKE. — Evvégi szemlélődés. — Ezekben a napokban záródnak be iskoláink kapui. Ismét vége egy iskolai évnek. A közművelődési életnek szezónvégével esik össze iskolai életünk kapuzárása. A közművelődés egyéb ágaiban is a mérlegre irányul a figyelem. Megállapítják nemcsak a gazdasági, hanem a szellemi és erkölcsi zarószámadást és ugyancsak a költségvetést is. Mit ér az elmúlt év munkája? Minő kilátások vannak a jövőre ? Ezek a kérdések és az ezekre adott feleletek foglalkoztatják még pár pillanatig a közművelődésnek pihenésre siető munkásait. Iskoláink igen előkelő helyet foglalnak el az ország közművelődési életében. A protestáns kultúrában még nagyobb szerepe volt és jelentősége van az iskoláknak, mint az általános kultúrában. Az újkori közoktatás elsőrendű alapvető és vezető tényezőjének az életében természetes is ez. A protestáns iskoláknak világnézetképző és jellemfejlesztő munkája közismert történelmi tény, a mai életbe beleszövődő hagyomány és hangosan követelő feladat. Az állami és magániskolánál is közhellyé Vált az oktatáson, sőt a nevelő-oktatáson is túlmenő nevelésnek a hangoztatása és követelése, hiányának szomorú megállapítása és megvalósításának lelkes sürgetése. Milyen döntő jelentősége van hát ennek a protestáns iskolákban, a melyektől természetszerűleg nemcsak értelmi műveltséget, hanem erkölcsi jellemet, sőt vallásos meggyőződést is vár az iskolafentartó egyház ! Iskoláink értékét ebből az alapvető szempontból szeretnők szemügyre venni és meghatározni. Mennyi jellemképzö és hitfejlesztö munkát végeznek protestáns iskoláink ? Először is ismerjük el, hogy iskoláink is a tanító iskolák jellegét öltötték magukra, részint a korábbi korszellem, részint az iskolai rendszer kényszere, részint a közoktatást vezető állam egyenlősítő befolyása következtében. Ismerjük el, hogy mind a természettudományi-mennyiségtani, mind a nyelvészetiirodalmi-történelmi tanításban az általános ismeretközlés vette át a vezető szerepet, úgy, hogy csak kivételképen, talán csak egyes iskolákban, főleg pedig egyes tanító-embereinknél maradt meg a világnézetalkotó. jellemképző és keresztyén meggyőződést fejlesztő munkának klasszikus protestáns hagyománya. Sokszor még itt is az elavult világnézeti elemek, jellemképző módszerek és hitegyengető eljárások hátráltatják a XX. századbeli öntudatos protestáns keresztyén jellem kialakításának nagy munkáját. Nagyon sok, sőt legtöbb iskolánkban a vallástanítás körébe utalták és arra hagyták, legalább nagy részben, a jellemképzést és teljesen a hitápolást. Ennek az általános munkának ilyen különválasztása és elszigetelése, a sablonos kezeléssel ós az öreges, tehetetlen, bénító hagyományadagolással karöltve, csaknem lehetetlenné tette a protestáns jellemkópző munkát és annak a sikerét. A sok helyen kisértő lazaság pedig, az elemi iskolától a theol. akadémiáig, segítségére volt a laza közszellemnek az öntudatos keresztyén hit és élet megingatásában s lerontásában. A legújabb korban, az utolsó félszázadban a magyar protestáns keresztyén élet lassankint elhalványult, sok helyütt meg leromlott. A szórványos kivételek es a számos meddő vagy félsikerű kísérletezés csak megerősíti a tény általános voltát. Ennek az elélettelenedésnek pedig a sok más ok mellett, vagy talán felett egyik legnagyobb oka a protestáns iskolák elszintelenedése. Hogy ma nincs sem életerős protestáns intelligencziánk, sem valódi protestáns népünk, azt jórészben iskoláinknak köszönhetjük. Ezért van sok alapja annak az ítélet alakjában jelentkező vádnak, hogy a mi közoktatási intézeteink inkább iskolák, mint protestánsok. Ebben van kifejezve iskoláink mai értékcsökkenése, de ebben az értékfokozásra való ösztönzés is. A protestáns iskoláknak az adja meg a lét jogosultságát, az értékét és a jövendőjét, ha visszanyerik világnézetalkotó, jellemképző és hitfejlesztő életerejüket. . Az iskolai év vége ennek a hiányosan teljesített feladatnak a betöltésére irányítja minden igazi protestáns embernek a figyelmét I V. KRÓNIKA. ,,Levelek as útról." Nagy érdeklődéssel olvastam laptársunknak, az Erdélyi Prot. Szemlének legutóbbi számaiban a fenti czímmel jelzett közleményeit, a melyek dr. Kenessey Béla püspöknek, a székelyek földjén tett egyházlátogatási körútjáról adnak eleven, színes leírást. Az erdélyi ref. püspök tisztének elfoglalása alkalmával ígérte, hogy „misszionárius püspök" lesz. ígéretét, mint látjuk, híven beváltja. Széjjeljár, hogy erősítse hitükben és a jó rendtartásban az atyafiakat. Nagyjelentőségű ez különösen ott Erdélyben, a hol a kálvinista magyarság sok helyen csak mint az oázis a nagy pusztaságban, s a hol ecclesia desolaták emlékeztetnek romboló viharok rettenetes pusztításaira. Mint a tudósításból olvassuk, sok megragadó jelenet folyt le a segítő társaival utazó püspök szemei előtt. Bandériumok és egyéb terhelő külsőségek mellett volt nem egy gyülekezet életében fordulópontot jelentő buzgó lelki munka. De itt e rövid utalásban különösen egy, figyelmemet megragadó dologról emlékezem. A tudósító írja: volt őlyan gyülekezet, a mely templomában némán várta püspökét. Nem volt zsoltár és dicséret ajkán. Nem volt ott soha vagy mi lopta le onnan ? A pásztorok nem tudnak vagy nem szeretnek énekelni, vagy nincsenek segítőtársaik ? Az iskolák az erdélyi kálvinista gyülekezetben többnyire államiak. És milyenek ezeknek tanítói ? A levélíró megmondja : Sajnálattal tapasztaltuk, hogy az állami és községi tanítók egy része jóllehet kántorságot is folytat és mint ilyen, az egyháztól szép jövedelmet is élvez, a papoknak nem segítőtársa; sőt vannak olyanok is, a kik nem átalják kérdésbe tenni, miért építenek