Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-23 / 12. szám

kezdi az író s majd a genfi pert és a kivégzést ismerteti. Részletesen foglalkozik Kálvin szerepével is; arra mutat itt rá. hogy nem Kálvin végeztette ki Servetet, hisz olyan kormánya van Genfnek, melyet a Kálvinnal ellenséges áramlatok segítettek diadalra. De azt is elismeri, hogy Kálvin felfogása is az volt, hogy Servet halált érdemel. Ezzel azonban csak kora felfogásában osztozott s abban a felfogásban, hogy egy makacs eretnek halált érdemel, Luther, Melanchthon stb. is egyek voltak vele. A Servet-pör Kálvin küzdelmeinek tetőpontját képezi ; ezután is vannak küzdelmek, de gyengül az ellenfél ereje, míg végre a teljes diadal ideje elérkezik. A Servet-pör után közvetlenül ugyan még küzdelmes napok következnek reá: benn a városban a perrinisták (így nevezik Kálvin ellenségeit vezérükről, Perrin-ről), támadják, Németországból meg a lutheránusok türelmetlen eljárásáról érkezik hír. Ezeknek leírásával kezdődik a negyedik rész. Az 1555-ik év azonban nagy változást jelent Genf történetében : a választás alkalmával a perrinisták megbuknak s győz a Kálvinnal rokonszenvezők pártja. Sőt az ellenfél zendülése arra készteti a kormányt, hogy annak vezetőit perbe fogja: egy részüket kivégzik, másik részük, köztük Perrin is, elmenekül. Kálvin már most nyugodtan haladhat czélja felé. Genf meg nagyjelentőségű helye lesz a svájczi reformácziói mozgalmaknak, sőt hatása messzebbre is érvényesül. Ezt a nagyjelentőségét sok tekintetben az akadémiának köszönheti, mely Kálvin buzgólkodása nyomán jött létre. Erről is megemlékezik részletesen Pruzsinszky, előbb azonban a reformátor politikai ügyességére mutat reá a svájczi városokkal kötött szövetség létrehozásában. Hogy milyen nagyjelentőségű Genf, mi sem mutatja jobban, mint a pápának s Borromeo Károly bíborosnak ellene szőtt tervei s a franczia király levele, melyben meginti a genfi tanácsot a franczia evangéliumi egyház támogatásáért. De e nagyjelentőségre csak a puritán egyszerűség, a tiszta erkölcs emelhette a várost, a minek megszilárdítására újabb rendszabályokkal siet Kálvin. Az ötödik rész még Kálvin utolsó éveinek adja megható rajzát. Megjelenik előttünk a reformátor beteges, görnyedt, kiaszott alakja, de a megtört testben ott látjuk a most is fáradhatatlanul munkás, mindenkiről gondoskodó, Istenben hívő lelket. Elhangzanak búcsúszavai a tanács tagjaihoz, meg lelkésztársaihoz s 1564. május 27-én eltávozik lelke Ahhoz, a kihez kevéssel halála előtt így fohászkodott: add, „hogy rövid idő múlva veled lehessek, én Uram, Istenem !" — Még Kálvin összes műveinek a jegyzéke van meg a könyv végén. Pruzsinszky müvét ismertetni és nem bírálni óhajtom s ezért csak röviden mutatok rá előnyeire és hátrányaira. Rendkívül nagy alapossággal dolgozott az író s figyelme az apró részletekre és mozzanatokra is kiterjed. Csak az a kár, hogy néha a részleteket nem elég áttekinthető módon csoportosítja, néha meg ismétlésekbe esik, a nélkül, hogy ezt észrevenni látszana (például 151—152- s 451. 1. az érem dolga). De e kis szépséghibáktól eltekintve, csak a legnagyobb elismerés illeti e derekas munkát. Ugyanis, a mi a fő. Kálvin nagysága megítélésében nem feledkezik el arról az isteni forrásról, mely őt e nagy dolgokra képesíté. Műve végén is helyesen mutat rá Kálvin és a kálvinizmus nagysága titkára, midőn azt ebben a mondatban találja kifejezve: „Haec nobis erit arx invicta, quod Domino stamus". lfj. Szabó Aladár. BELFÖLD. A püspökök értekezlete.* — Levél a szerkesztőhöz. — Olvassuk a lapokban, hogy a legidősebb protestáns püspök, Baltik Frigyes kezdeményezésére értekezletre gyűltek össze a protestáns püspökök. A püspöki karra vonatkozó dolgokat, a két protestáns egyházat érdeklő kérdéseket tárgyalták és elhatározták, hogy az értekezleteket állandósítják. A híradás hozzáteszi, hogy csak értekezletről van szó. Határozatot nem hoztak s az egésznek közjogi jelentősége nincs. A dolog azonban főleg a jó békesség szempontjából nagyon fontos. Ehhez a híradáshoz hozzáfűződik az is, hogy a protestáns püspökök tisztelegtek az új közoktatásügyi miniszternél, a ki érintette államtitkári kinevezését, melyet szerinte a protestánsok vezető körei bizalommal és megnyugvással fogadtak. A tisztelgő püspöki kar meleg ováczióban részesítette a minisztert. így a híradás. Legyen szabad, a tisztelt Szerkesztő úr engedelmével, ezekhez a tényekhez némi reflexiókat fűzni. E sorok írója egyike azoknak a talán nem nagy számban levő protestáns férfiaknak, a kiknek hite és meggyőződése az, hogy a múltból reánk maradt hagyományok a legnagyobb tiszteletben tartandók. Sokakfelőtt ez az álláspont ósdinak, elavultnak látszik. Nekem azonban meggyőződésem, hogy azok az alapok, a melyeken a magyar protestáns egyházak épültek és a melyek századok viharaival szemben megállották helyüket, becsesebb és értékesebb tényezői vallásos és nemzeti életünknek, mint azok az újítások, melyek kipróbálva még egyáltalában nincsenek. Mi magunk részéről annak idején bizonyos ellenérzéssel vettük magának a püspöki czímnek elfogadását. Közeledést láttunk benne a római katholikus egyházhoz. Ellentétben állónak tekintettük a demokratikus presbiteri szervezettel, első lépésnek a papi hierarchia * Egy előkelő, egyházi tisztséget is viselő férfiútól vettük e levelet, a melyet változtatás nélkül közreadunk, de megjegyezzük, nem hisszük, hogy a protestáns püspököket eljárásukban valami hierarkhikus tendenczia vezérelte volna ; ezt úgy helyzetük, mint egyéniségük is kizárja. Abban igaza van a levélírónak, hogy a püspökök nem hivatalos képviselete az egyháznak és ők bizonyára nem is így fogták fel tisztelgő látogatásukat. Isten őrizze egyházunkat, hogy a „régi jelszavak" alatt félreértések, súrlódások keletkezzenek. Az államtitkári állás betöltésére nézve a jövőben, hisszük, panaszra, akczióinditásra nem lesz ok. Szerk.