Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-16 / 11. szám

lelkesedésével, rettenthetlen bátorságával szinte elviselhetlen, kemény ember lett volna. A vallás tette öt perfekt keresztyén gentlemanné." Ker. jellemének, tisztaságának, kitartó bátorságának, önzetlenségének, páratlan kötelességérzetének nyitja és titka hite- volt. Életének legrettenetesebb és sötétebb óráiban, nagy veszteségek között (nejét, a nagy úttörő misszionárius leányát, Moffat Máriát is ott Afrikában temette el) elhagyatottságában, kínzó, gyötrelmes betegségében, midőn jártányi ereje sem volt, alázatos hite soha nem ingadozott. Ebből fakadt határtalan önfeláldozása. „Azt mondják, így szólt, hogy nagy áldozatot hozok azzal, hogy életemet itt (Afrikában) töltöm. Áldozat-e az, ha visszaadunk valamit abból a nagy adósságból, a mellyel Istennek tartozunk és a melyet soha le nem törleszthetiink ?" „Jézus, királyom, életem, mindenem újból neked ajánlom fel magamat; add, hogy hűségesen végezzem el, a mit reám bíztál." Ez volt naponkénti imádsága annak a Könyvnek olvasása után, a melyből lelke állandóan táplálékot vett, és a melyet négyszer olvasott el utolsó útja alkalmával. A Nttus forrásait kereste az utolsó időben, midőn már járni is alig tudott, de égető tudvágya sem feledtette vele azt a forrást, a melyből a nagy bizonyságtevők minden időben erőt és vigasztalást merítettek. Érdekes, megrázó eseményekben gazdag élete végén ott találjuk a Bangeweolo tó partján, Chitambo faluban megtörten, betegen (1873. márczius 30-án). „I am quite knocked up" (egészen kimerültem), ez volt az utolsó bejegyzés naplójába. Heteken át már úgy vitték hordágyon hűséges szolgái „előre" ! De nem mehetett tovább. Elérkezett dicsőséges életének legmagasztosabb órája, a fáradhatlannak legszentebb erőfeszítése: előkészülete a hősies halálra — a kunyhóban térdre borulva, imádkozva halt meg, ajkán Annak nevével, a ki elküldötte és neki győzelmes életet és halált adott. És az emberiség történetében nem egyik legmegragadóbb és szinte minden pesszimizmust elűző mozzanat-e az a nagyszerű diadalát, a melyet Livingstone halála után tett meg? A holttest útja Afrika belsejéből Zanzibarig, a mint viszik vállaikon fekete szolgái (most már nem vadak!) 9 hónapig tartó úton, féltő szeretettel iránta, a ki nagy szívét otthagyta és életét áldozta érettük. És azután megy diadalútban rég elhagyott hazája felé, hogy ott pihenjen a westminsteri templomban, a nagy világbirodalom legjobbjai között. Emléke, neve: eszme, egyesítő, buzdító jelszó a nagy misszióra és útmutató oda, a honnan jön lelkesültség, erő ós életre, munkára biztató szózat, mondva a nagy Igét, hogy . . . nem hiábavaló! P. KRÓNIKA. Pásztorlevél. Kálvin bronzból vert, igen sikerült plakettje öt korona árban megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkári irodájában (IV. ker,, Molnárutcza 17. szám). A kolozsvári „Egyházi Újság"-ban olvastuk azt a nagyszerű pásztorlevelet, a melyet dr. Kenessey Béla erdélyi ref. püspök, szövetségünk elnöke „az erdélyrészi ref. egyházkerülethez 'tartozó szent eklézsiákban levő nagytiszteletű és tiszteletes úrasszonyoknak" írt, adakozásra és gyűjtésre szólítván fel őket a Kolozsváron felállítandó leánynevelő-intézet érdekében. „Az asszony pedig a férfiúnak dicsősége"' (I. Kor. 11.7

.), ez a textusa ennek a hatalmas felhívó szózatnak, a mely bizonyára megértő szívekre talál a parókhiákon, hiszen nőkhöz — papnékhoz szól. Nem állhatjuk meg, hogy egy részletét ne idézzük: „Leányaink messze idegenben vannak; már akár földrajzilag, akár szellemben távol, de idegenben, a hol mindjobban eltávolodnak tőlünk, mint a fa ágai törzsétől. Nekünk csak az marad, hogy remeghetünk, aggódhatunk értük és csak mikor hazajöttek, akkor érezzük meg, hogy más lett a szívük, más lett a lelkük." Vérző sebet tár fel előttünk a mély érzésű, ékes szavú püspök: nőnevelésünk bajait, hiányait. Adja Isten, hogy Kolozsváron minél előbb ott állhasson a nagyszerű „Marianum" mellett a testté lett eszme: egy hatalmas, versenyképes intézet, „szent meggyőződésű" kálvinista nők nevelésére! Böjtben. A mult héten minden este 6 órakor zsúfolásig telve volt az egyetemi templom. Prohászka püspök tartotta böjti konferencziáit férfiak számára. Hatása alul senki, a ki ott jelen volt, ki nem vonhatta magát. Még bizonyára Tomcsányi páter sem, a ki nagy figyelemmel hallgatta. Hallottam a templomból kitódulok megjegyzéseit: nagyszerű, pompás volt, ma felülmúlta önmagát stb. Elgondoltam és kerestem, miben van ennek a puritán püspöknek az ereje ? Kiejtése, legyünk udvariasak, nem szép, gesztusai sokszor a fólszegség benyomását teszik, nyelvezeti kifejezései itt-ott nem mentek attól az elemtől, a mely keményebb kiadásban a „barátprédikácziókat" olyan visszataszítóvá teszi. De ettől eltekintve, Prohászka megragadó szónok. Látszik, hogy a mit hirdet, azt úgy küzdötte* ki vívódva, térdre borulva az evangélium felett. Hallgatva őt, eszünkbe jut az, a mit a samariabeliek mondottak ama jelenet alkalmából (János 4.4

) és az a vallomás, a melyet ama tanítvány húsvét után az Úr lába elé esve tett. — Egy katli. világi ismerősöm mondotta a templomból kijövet: ha minden pap ilyen volna! Elgondolkoztam ós sok „ha" jutott eszembe! Jatho halála. Hirtelen, vérmérgezésben halt meg az elkeseredett küzdelmeket, mérges hangú vitákat és invektivákat kiváltó „esetnek" most már elpihent hőse. A „Spruclikollégium" mérlegre vetette írásait, tanításait és könnyűeknek, ker. és egyházelleneseknek találva őket, a porosz államegyház