Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-02 / 9. szám

énekek helyett. Az ifjúságtól a felnőttekhez vezette a rendszeres „cure d'áme" lelkigondozás, melynél fizikai tényezőket is le kellett győznie, a mennyiben két-három órai kerékpái' út sokszor egyetlen kis tanya fölkeresése is. Téli időben sem pihen. A franczia paraszt, kinek lelkéből már nagyobbára kihaltak a mesék, összeülve a hosszú téli estéken, a faluban vagy a nagyvilágban történt rablást, gyilkolást veszi sorra. A lelkész új irányt adott a „veillée"-k beszélgetéseinek. Népies munkákat, a pozitiv franczia léleknek megfelelő életrajzokat osztott szét, beszélt a régi nagy harczokról, melyeknek tanúi voltak az elárvult romok, a falu kőfalai. Majd előadást tartott az égről, földről s mindarról, a mit az „egek és az ég menyezeti" kijelentenek. Ez a biztos, következetes munka emelte fel és tette igazi pásztorrá, mint annyi sok más társát Francziaországban. Ámde a lelkészek munkájukban, lelkesedésükben nem állanak egyedül. Egy kicsiny, de hatásában nagy, óriási erkölcsi és szellemi tőkével rendelkező társadalom áll a hátuk mögött. A franczia protestánsok exisztencziáját nemcsak anyagi erőik alapozzák meg, de azok a benső értékek, melyek számukra vezető helyet biztosítanak. Ezek hozták létre a nemzeti közvéleméuy azon optikai csalódását, mely mértéktelenül megnagyobbítja a protestánsok számát is. Olyan városok például, mint Niines, a hol háromnegyed része katholikus a lakosságnak, a protestáns elem politikai, szellemi, szocziális és vagyoni befolyása miatt teljesen protestáns számba mennek. x\ képviselő, polgármester, városi tanácstagok nagy része, jóformán mind a „honoratiores" liugenotta-ivadék, azon szavazatok alapján, melyekkel ösztönszerűleg adózik a tömeg a valódi értékeknek. Hogy mily jó reputácziója van a protestáns névnek, erre nézve épen egyik ellenfelük beszél el egy jellemző anekdotát.1 Egyszer négy-öt délvidékről odaszakadt szegény protestáns fiatalember kért szállást egy párisi penzióban, mely híres volt jóságáról és — drágaságáról. Természetesen elutasították a kopott, szürke fiatal embereket. Már épen tovább akartak állni, midőn az igazgatónő, megtudván, hogy kálvinisták, visszahívta őket: — Uraim — mondotta —, én önöknek minden aggodalom nélkül helyet adok ; akkor fognak fizetni, a mikor önöknek tetszik. Soha még protestáns egyetlen „sou"-val nem csapott be engem. S ez egy az ezeregy példa közül. És ez a kicsiny és sajna, mindinkább fogyó társadalom egy sokkarú test, melynek tevékenysége párhuzamosan halad a lelkészek akcziójával. A főiskolai hallgatók franczia federácziója évenkénti kongresszusokban — tavaly Marseille-ben, most Toulose-ban — mindmegannyi lelkes, nagyarányú tüntetésben, mély, sokszor életutakat más csapásra vágó 1 0, Reclus : Les protestants en Francé. gyűlésekben tesz tanúságot életképességéről. Közreműködésüket sohasem tagadják meg ilyen alkalmakkor a tudományos világ protestáns előkelőségei sem. (Ch. Gride például az európai hírű nemzetgazdász Montaubanba rándul minden évben „conférence"-okat tartani.) A gazdag szellemi élet aránylag gazdag irodalomban hajt gyümölcsöket. A nyomtatott betűnek az egyszerű lélekre való pszichológiai hatása, ismerete elsőrangú eszközzé tette az egyházi lapocskákat (Bulletin paroissial), melyek majd mindenütt hü kísérői a pásztori tevékenységnek. A franczia revük hatalmas táborában, melyek méltó képviselői a franczia géniusznak, tekintélyes helyet foglal el a „Foi et Kie" Paul Doumergue a montaubani dékán testvére szerkesztésében, melynek munkatere átlép az egyszerű hetilap feladatán. Hatalmas és híres „conférence"-okat szervez, melyekben nem kisebbek, mint E. Boutroux (Bergson mellett egyik legnagyobb jelenkori franczia gondolkozó), vagy a „Collége de francé" s az egyetem tanárai veszik ki részüket A tudományos munkálkodás a történelmi s a dogmatikai téren adott neves, nagyszerű eredményeket. E. Doumergue, Kálvin életírója, ismertebb a magyar protestáns világ előtt, semhogy hatásának, tevékenységének hosszabb kommentálása volna szükséges. Elég itt rámutatni arra a roppant erőforrásra, melyet a nagy "történész által lángra lobbantott történeti szellem és érzék a franczia hugenotta történelem vérrel, könnyel és hittel írt lapjain talál. Sabatier, a „fideismus" s újabban H. Bois a dogmatikai mezőkön alkottak s újabban James hatásaként a vallásos lélektan akad ifjú, lelkes művelőkre. Lehetetlen — a társadalom munkáiról szólván — említés nélkül hagyni a missziókat (Madagaszkar szigetén, Kínában, Algériában stb.), a franczia kolóniákban élő és virágzó leányegyházakat. (Magában Algériában 21 van.) Ez a kicsiny társadalom a maga teljes súlyában átérezte a nagy gyarmatállamok roppant feladatát, hogy necsak a kultúra átkait, hanem egyúttal áldásait is beoltsák a vad ors/.ágok lakóiba. Másrészt ismeri a külmissziónak az otthoni vallásos életre való erős befolyását. És egymásután teremti meg a missziói állomásokat, épít templomokat, küldi lelkészeit a „diaspora" lakóihoz, utat talál a „légion des étrangers" katonáinak szívéhez, bizonyságot tevén mindezekkel életképességéről. íme van tehát ebben az egyházban életerő ! . . És a körülmények ? . . . az alkalmas talaj a magvetésre ? . . . Sajátságos talán, de úgy van, hogy a jelenben Francziaországon át, még nem vallási, de bizonyos magasabb szellemi aspirácziók futnak át. Az ideálizmus bontogatja szárnyát, tiszta alakja mind élesebben emelkedik ki a nagy szellemi és erkölcsi mocsárból. Nem kisebb ember vette ezt ésifre, mint Briánd, a jelenlegi miniszterelnök: „Egy nagy pártnak, így szól, mely uralkodik az országon , . . nincs joga ideál nélkül élni. Eszmény kell.,