Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-16 / 7. szám

ben „a leányi és asszonyi rend" taníttassék. Mikor pedig az idevonatkozó sorokat olvassuk, ne felejtsük, hogy akkoriban háborús világ van, ha beköszönt is a béke, bizony hajszálon függ. A dolog természeténél fogva a legérdekesebbek azok a helyek, a melyeken át a püspökök egyéniségéből látunk meg valamit. Az, a mit például Tófeus Mihály püspökről (szül. 1624, megh. 1684) olvasunk, mind érdekes és jellemző, együttvéve azt a benyomást nyerjük az idevonatkozó sorokból, hogy ez a pap tudós, buzgó, munkás, sőt rettenthetetlen, szóval az egykori genfi papnak tőrülmetszett atyafia a lelki tulajdonságokban. Mikor pedig ilyen becses dolgokról vagyon szó, eíféle általános jelzőkkel, frázisokkal nem elégedhetünk meg, valami olyat kívánunk, a miben azok valami módon elénk tárulnak. Ez magyarázza (és mentse) azt, hogy alakjánál kissé megállapodunk. Kemény fájú ember volt Tófeus Mihály és Apafti Mihálynak udvari papja, a kinek udvarában és kormányzása alatt tudvalevőleg a dolgok nem mentek épen ékesen és szép renddel. A pap ujjait az isteni parancsolatok tábláján tartva, nem hajlandó afféle tapintatoskodásokra, mely néhány perczentre kiegyezik, keresvén az útakat, módokat úgy a káposztának, mint a kecskének megmaradása érdekében. A kálvinista pap nem hopmester, hanem az üdvösség tudományának a sáfára. Zsarolják az istenadta népet módfelett. Tófeus ezt látván, a maga nevén megnevezi a dolgot, felsorolja a nyomorgatásokat, azután szemtől szembe dörög akárcsak az ó-szövetségi próféták, avagy maga Kálvin egykoron: „Halljátok-é ezt, igy szónokol, ti kegyetlen fejedelmek, kegyetlen fejedelem asszonyok, kegyetlen tanácsurak . . . kegyetlen hopmesterek . . . vérszopó, hóhértermészetű udvarbirák ! . . . Istennek ítéleti vagyon a mi urainkon, a kinek annyi van, hogy az egerek s az ebek el nem fogyaszthatják s mégis jóízűt addig nem ehetnek, míg a szegény embernek valamijét el nem veszik; tyúkját, lúdját, malaczát el nem vitetik s ez a legjobb ízű falat". Irgalom nélkül gáncsolja azokat, a kik csalafinta útonmódon felkapván az ugorkafára, köntöst, pénzt, gazdagságot gyűjtenek minden áron. Az ebül szerzett vagyon ebül pusztul el majd. „Maradékotokra sem száll ... a mi pedig száll is, olyan lészen, mintha az áspis kígyónak mérgét nyelte volna el." Ebből a néhány szóból is meglátszik, mennyire igaz, a mit Bod Péter Tófeusról mond: „A szólások formái, a melyekkel élt, hathatósak voltanak, mint a vasszegek, érezhetőleg szúrósak". És itt sietve kiemeljük, hogy az efféle szúrós beszédek csak abban az esetben hangzanak el büntetlenül, ha a szónok minden tekintetben ember a maga talpán, megfelelő egyéni nagyság nélkül a „szólásoknak afféle formái", a melyekkel ólt, gorombaságokká törpülnek, valamint hogy az, a ki nem fél, nem lovag még, lévén a lovagnak főkelléke a bátorságon kívül a gáncs nélkül való élet; ez irányban fődolog az, a mit a régiek olyan szépen fejeztek ki e szavakkal: „intactus vita scelerisque purus". Messzire vinne (de nem lenne épen érdektelen) kutatni, miben van az ilyen Tófeus-féle erős kötésű embereknek a főerősségiik, mert hiszen az emberek (az ismeretes magyar közmondás szerint is) a kemény igazságoknak általában nem barátai. Munkás ember volt az erdélyi kálvinisták néhai püspöke; bátorlelkű oltalmazója egyháza anyagi ügyeinek is. Nagyon jellemzők azok a lapok (114—128), a melyekben Bod Péter elmondja, hogy s mint védelmezte meg Tófeus egyházának érdekeit a Gilányi Gergely-féle végrendeletnek érvényesítés alkalmából. Nagyon érdemes az elolvasásra az a beszéd, a melyet ekkoriban („anno 1679 die 19 junii reggel kilencz órakor") tartott a fejedelem és tanácsosai előtt. Érdemes az elolvasásra, néhány sora pedig, melyben az ekklézsiák sorsa visszatükröződik, okvetetlenül idekívánkozik. „Csudálkozásra méltó, így beszél a pap, ennek az erdélyországi reformata ekklézsiának siralmas sorsa s abból gyalázatos állapotja. Mert vagyon 75 esztendeje, mióta az országnak fejedelmei reformátusok . . . annyi időtől fogva virágzó ekklézsia, hogy az én boldogtalan személyem igazgatása alá került most, oly szegénységben vagyon, hogy szemérem ki is mondanom. Ha . . . az Antikrisztus igája alatt sanyargattatott volna is, nem lehetne . . . szegényebb, mert ennek három pénzt érő ezüsti sincs . . . czondorkodott tarisznyához hasonló . . . Annyi a sok szűkölködő miniszter ós háza népe . . . kinek saruja nincs, kinek nadrága, kinek semmi köntöse . . . kinek felesége, gyermeke mezítelen és éhei haló." Persze, mikor néhány szóval egyházának állapotáról beszél, a fősúlyt nem erre, hanem a végrendeletnek jogos mivoltára helyezi, tiltakozván annak megsértése, az erőszakos szakrilégium ellen, melyet „semmi vallás Erdélyben ... cl nem szenvedhetne". Az egykorú írások mutatják, hogy milyen elképzelhetetlenül babonás volt az a régi világ. Mindenütt az ördögöt, a boszorkányt látta a képzelet. A nyíltfejű kemény kálvinistát ezen a ponton is alkalmunk van megismerni. Valami boldogtalan oláh betegedett meg egyszer, mód nélkül gyötörte gyomorbaja. A barátok kezébe kerülvén, kisütötték, hogy ördöngös az istenadta. Vállalkoztak az ördögnek kiűzésére, „ha vallásukra állana". „Mit feleljen; megtanítják." Okos emberek lévén a páterek, egy csapásra két legyet akartak ütni. Ráüzennek a vastagnyakú kálvinista papra: jöjjön el templomukba „szeme láttára űzik ki az ördögöt". A pap megneheztelt, „indulatos ember is lóvén" erőszakkal hozatja az oláh embert a palotára, „a fejedelem doktora orvosságot ad bé néki" s kitűnt, hogy az oláhnak más terhelte meg a gyomrát; nem bújt bele az ördög. „Tófeus a következő vasárnap az ország státusi előtt az afféle ördögűzés ellen . . . kemény predikácziót tett." Dr. Pruzsinszky Pál.