Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-29 / 52. szám

folyik minden téren: a fiatalok és felnőttek, a munkások és tőkések, a férfiak és nők között. S míg Debreczenből, a kálvinista Rómából panaszhangok hallatszanak, hogy ott „a reformátusság jellege legtöbbeknél csak az egyházi adófizetésben nyilvánul s épen e miatt a református egyház jelene legfeljebb tengődik a más életű múlton" (Lelkészegyesület 48. szám), addig az ország fővárosában egy gyönyörű perspektivájú belmissziói munka folyik s előreveti sugarait a református egyház jövendőjének fénye, mely méltó lesz a mult dicsőségéhez. S ez legnagyobbrészt azoknak a munkája, a kiket most minduntalan egyházellenséggel vádolnak. Azért, mert odamennek az élet vizének forrásához és azzal igyekeznek megeleveníteni azt is, a mi holt. Mert vallják és hirdetik, hogy csak az újjászületés tűzkeresztségén keresztül ment ember lehet a Krisztus igaz követője és hogy csak az képes a Krisztushoz emelni a lelkeket, a ki már maga is felemelkedett hozzá. Mintha nagy reformátorunk Kálvin János is nem hangsúlyozta és sürgette volna unos-untalan az újjászületés szükségességét, „a mi nélkül Isten fiai közé nem soroztathatunk". (Inst. III. k. IV. sz.) Egyáltalán, a ki figyelmesen elolvassa Kálvin műveit, meg fog győződni arról, hogy a bethánisták semmi újat sem hirdetnek. S mégis rájuk fogjuk a szakadárság vádját. Miért? Mert érezzük, hogy messze vagyunk attól az ideáltól, a melyet ők hirdetnek, annak elérése pedig nem kevés önmegtag adásba kerülne. Vádoljuk őket exkluzivitással, farizeusi gőggel s nem mi szenvedünk-e ugyanezen hibákban, midőn kimondjuk, hogy a belmisszió kérdésében nem engedünk beleszólást senkinek, mert csak mi, papok, vagyunk annak hivatott munkásai? Hogy is mondta a nagybányai egyházmegye lelkészegyesülete, hogy a „lelkész legyen minden mindenenekben". Ez az álláspont mindenesetre kissé távol van az egyetemes papság protestáns elvétől és a páli szerénységtől, a ki nem magáról, hanem az Istenről hirdette, hogy legyen „minden mindenekben" (I. Kor. 15:28). S ugyanez a Pál apostol teljes elismeréssel emlékezik meg Priscilláról és Aquiláról, Máriáról és Orbánról (Róm. 16.), a kik néki munkatársai, segítői voltak a Jézus Krisztusban. Bizony mindaddig nem tud határozott eredményt felmutatni a lelkipásztor, míg egyháza tagjai közül munkatársakat nem szerez és nevel magának. Különben is következetlenek vagyunk. Alig fogyunk ki a panaszból, hogy a világiak nem törődnek az egyházzal, hidegek vallásuk iránt s legfeljebb csak a zöld asztalnál szeretik a vezérszerepet játszani ós íme, ha a világiak is kezdenek érdeklődni a vallás kérdései iránt, ha igyekeznek nemcsak névleg, hanem valóságggal is keresztyének lenni: egyszerre érzékenykedni kezdünk, hatásköri túllépésről panaszkodunk és indignálódva „megállj"-t kiáltunk.1

Mindenesetre 1 Igaza van a czikkírónak! Nálunk mindenkinek, még egy VI. gimn. diáknak is szabad felmennie a szószékbe és „prédikálnia" (szavalni!), ilyenekkel s más hasonló lenyesésre váró kinövésekkel kompromittáljuk az egyház és lelkészi állás tekintélyét s nem azzal, ha az Apollosokat is szóhoz engedjük jutni a gyülekezetben. kívánatos, hogy minden egyháztársadalmi mozgalomnak a lelkész legyen a vezére, irányítója. De ebből következik az a kötelesség, hogy a lelkész szerelje fel magát a vezórséghez szükséges követelményekkel. Mert e nélkül hogy kívánhatnók meg azt, hogy teszem fel egy nagyműveltségű, theológiailag is képzett világi emberünk alávesse magát egy kellő képzettség nélkül való, meglehetős alacsony nivón álló lelkész lelki irányításának. Épen ezért különös dolog fennakadni azon, ha egy Vargha Gyuláné (Szász Károly leánya) megválogatja, kinek a prédikáczióját hallgatja meg. Hisz nálunk nincsenek „opus operatum"-féle elvek, nálunk minden a lelkész egyéniségétől függ. Egyházellenességet csak abban az esetben tulajdoníthatunk az „élő keresztyéneknek", ha elismerjük, hogy egyházunk talaja többé nem alkalmas a mély és munkás vallásosságra. Csia Lajos csak kivétel és nem tipus. Én az ellenkezőre tudok példát. Nekem van egy derék hívőm, a ki a Bethánia-egyletnek minden kiadványát végig búvárkodta, a ki járatja az összes „élő keresztyén" sajtó-orgánumokat és mondhatom, hogy nincs nála buzgóbb tagja egyházamnak. Nincs olyan istentisztelet, a melyen ő egész családjával jelen nem lenne (pedig tudja rólam, hogy nem vagyok „élő keresztyén"), nincs az egyházi életnek olyan mozgalma, melyet erkölcsileg és anyagilag ne támogatna. Valósággal ízesítő sava egyházunk életének. Mindenesetre, mint mindennek, vannak hibái is e mozgalomnak. Egyik hibája, hogy görcsösen ragaszkodik a névhez, a mely pedig — uti figura docet — sokakat megtéveszt. Másik, hogy némelyek szem elől tévesztik Kálvin emez igazságát: „az emberben újjászületése daczára is megmarad a rossznak szikrája, hogy ebből állandóan buzogjanak fel azok a vágyak, melyek őt a bűnre ösztönzik". (Ins. III. k. IV. sz.) Harmadik, hogy jó emberismerőknek tartván magukat, épen nem ismerik embereiket. Volt egy kollégám, a ki szegény fiú lévén, nélkülözéssel és valóságos szocziálista elvekkel kezdte theologiai pályafutását. Egyszer csak abból a nyíltan kimondott felfogásból, hogy miért egyék fekete kenyeret, mikor fehéret is ehetik, beállt a bethánisták közé. Négy évig aztán nagy becsben tartották, élvezte a segélyeket és hathatós protekcziókat, vezetője lett az ifjúsági szövetségnek (ennyire megbíztak benne). Mikor aztán megtollasodott s olyan környezetbe került, a hol az „élő keresztyénség" rossz ajánló levél, frontot változtatott s el kezdte nyelvét öltögetni korábbi jótevőire. És az illető valóságos típust képvisel, azoknak típusát, kik visszaélnek a Bethánia gyengéjével és kompromittálják az egész mozgalmat.1 1 Igenis, a legüdvösebb mozgalmat is kompromittálják azok, a kik színből és kizárólag földi előnyökért csatlakoznak ahhoz. Nem így történt-e a keresztyénség körében mindenütt eleitől fogva? Ma is nem a mohamedánok kompromittálják a keresztyén nevet, hanem azok, a kik ezt méltatlanul hordozzák. Isten országára általában s mindarra, a mi ebben helyet kér, áll a búza és a konkoly példázata. A szerk.