Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

832 Csendes jegyzetek. Karácsonyi öröm. A karácsony népünk legnagyobb ünnepe. Hiába agitál a dogmatika Húsvét vagy Nagypéntek mellett, a népet nem lehet meggyőzni. Karácsony a legnagyobb ünnepe. Kétségtelenül sok külső ok is hozzájárul. Ünneptelen félesztendő után első ünnep. Lezajlása után rögtön záródik az .év. Előtte négy adventi vasárnapon készítgetjiik a lelkeket. A tél hidege melegszobába, meleg szeretetre szorirja az embereket. A materialista okfejtő nem felejtkeznék el a teli padlásról, disznótorról, lisztes hombárról, elemózsiás kamráról sem, a mikből kitelik az ünnep dinom dánoma. .. és a mik legtöbb helyen tavasz nyiltára, húsvét tájára a „pajzsos férfiú" vaskezét nyögikI... De tévednénk, ha meg nem látnók a belső okot is. Az evangéliumot. A karácsonyi örömet. Azt az örömet, amelyik lassan-lassan áthatja a magyar kálvinizmust is. Sőt átfinomítja. Nyugati áramlat suhan végig felettünk, mely az egyszerit népet is arra serkentgeti, hogy a gyermekeinek is szerezzen örömet. Hogy a repeső kis szívekkel örüljön ő is! Mint a fa, mely szép, színes virágain át üdvözli a tavaszt! ... Kezd letűnni a zordon mult, a mi nyelvészeti, drámai, népköltészeti szempontból érdekes vagy talán értékes lehetett, de a mi a karácsonyi örömet ürömre változtatta. Eltűnnek a „bethlehemesek", ezek a csikorgó hidegre, kopogó fagyra kilökött emberkék, kik a karácsony szent ürügye alatt gyűjtögették a titkos czigarettára, vagy ... az „apjuknak" a karácsonyi pálinkára valót. Gémberedő ujjaik nem szorongatják a kalendáriom keshedt lapjaiból, egy pislogó istállómécsből összecsirizelt „Betlilehem"-et! Hidegtől kékülő ajkuk nem nyújtja a kedves rigmust: „.. . Ugyan József mit gondótál! Hogy istállót választottál... Ilyen kutya hidegbe .. .!" A legszegényebb ember is otthon tölti el a karácsonyt. A gyermeket sem űzik ki az Isten gyermeke születése ünnepén. Legyenek éberek a pásztorok! Segítsék elő a karácsonyi öröm terjedését. Ne engedjék, hogy az ünnepi bálok lábra kapjanak! Hogyha „angyali verset zengünk szent ünnepén", ne riadjon rá ördögi zaj! S ha teli templom üres szivét akarjuk az örök igével: a kik a Krisztusban élnek, sohasem halnak meg!... megtölteni: ne tűrjük meg, hogy az ünnepi ricsaj éretlen visszhangja „sohse halunk meg"-et kiabáljon. Talán ha majd az ifjúságot a prédikátor szeretete és a még ezután megszülető egyházfegyelem az ifjúsági egyletek formájában megpuhítja: elmaradnak a karácsony szépséghibái! A szent estén megszűnik az éktelen rikoltozás, a kurjongató híreskedés, az eszeveszett lövöldözés, a bicskázás ... és a mi a fő !... nem akad foltozó munkája a falusi doktornak! Hej! Sok teendő vár még reánk! Mert egyikmásik helyen olyan ázsiai állapotok vannak, hogy azokhoz képest a tatárjárás valóságos „renaissance-számba" megy!... Ragadjuk meg az ifjak lelkeit! Azok még hevülhetnek. Azok még — ha Isten is úgy akarja — „látásokat látnak", de a vének már csak „álmokat álmodnak 1" azt is prédikácziókon! A legátusok. Először a kicsiről szólok. Arról, a kit észre se veszünk: a sublegátusról! A kecskeméti anyaoskola bocsátja ki melengető karjaiból őket. Kicsiny diákok ezek, kik havas karácsonykor, esős húsvéton, sáros pünköstön egyaránt útnak egyengetik az apostolok lovát. . . „Ballag az úton az árva deák, Készítik agyát karakán ideák!" Gyalog mennek. Jókor elindulnak, hogy a Pullmannkocsin utazó nagy legátus úrral egyszerre érkezzenek. Lajosmizse hava, Bugyi gödrei, Abony éles szele, de sokat beszélhetnének a sublegátusok keserveiről ... És mikor rigmust mond, ünnepi versezetet! Nincs benne a költészet igaz gyöngyeiből. Azt úgy adja hozzá. Imé! most sajtolja ki, most pergeti le a kegyetlen fagy . . . szemeiből! Krajczár csörren, kalács koppan, tojáska búvik meg fázós ujjacskái között. Itt brutális paraszt borral búsítja, azt hiszi, hogy a mi neki öröm, a gyermeknek is az, másutt uszító fütty szabadítja rá az „udvari tanácsost!" Ebédje is van a rektor uréknál, ha marad, helye is a tiszteletes úrnál, ha jut, szava is a legátus úrhoz, ha mer! A nagy legátus úr az más! Nem azokról az újabbakról szólok, kik a Szentlelket szegődtetik prédikácziósúgónak! Azt is az utolsó pillanatban. Inkább azokról, a kik rendületlen nyugalommal szavalják el a „szekeres prédikácziót" és a világ legtermészetesebb hangján zengik el harminczadszor az ismert bekezdést: „Nemde?! keresztyén Atyámfiai! ..." A kik egy kis pesti levegőt, orfeumi smonczákat visznek cserébe a vidéki új nótákért, s a kik ép oly nemes ellenszenvet táplálnak a rekvirálás, s helyi nagyságok megsüvegelése: egyszóval a „pátens" ellen, mint egy Révész Imre, Ballagi, Zsedényi . . . szintén a „pátens" ellen! Hadd essék szó az öreg legátusokról, mi rólunk, lelkészekről is, kik szintén az Úr küldöttei volnánk. Hát a mi beszédeink milyenek? Meddig tart az ízetlen, pápistás zamatú karácsonyi beszéd: a gyermek Jézusról, a születés-történet kihímezéséről?! Nem kellene-e az „egész Jézust" felmutatni? Nem az istálló, a pásztorok, az angyal, csillag, bölcsek, ajándékok a fők, hanem hogy az Ige testté lett és testté tud lenni ma is. Tud holtnak hagyni, vagy megeleveníteni! Hogy megszülessék ma is a tanyáról évenként egyszer bevetődő „zsíros gatyás" magyarban is, kinek szíve a rögzött bűnök meghitt istállója! . . . Hiába sujt az élet, hiába üt lovaggá a sors csapása, nem nemesedhetünk másképen, csak Jézus által, Jézussal. Csakhogy ha mi öreg legátusok így gondolkozunk akkor bealkonyodik az ifjú legátusoknak. Mert nem adjuk