Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

lenek-botlanak lábad előtt s betanult szavakat hadarnak. Te is fázol és sietsz meleg szobába jutni s azért bosz­szús vagy a koldusgyermekekre, a kik lábad előtt sza­ladgálnak. Szegénykék, nagyon sajnálatraméltók . . . Egy ilyen gyerekről szeretnék mesélni, nem épen olyanról, akit már koldulni küldenek ki, mert még nagyon apró, hat éves vagy tán még annyi se, hanem olyanról, a kit egy-két év alatt bizonyosan arra használtak volna. Kora reggel volt. Egy nedves, hideg pinczelyukban ébredt föl. Ruhácskája vékony volt, reszketett a hidegtől, a szög­letben egy ládán ülve azzal szórakozott, hogy unalomból nézte, hogy jő szájából a lehellet ... De nagyon éhes volt ... s az órák teltek . . . s ő újra és újra a faló­czához lépett, a melyen beteg anyácskája feküdt; vékony volt, mint a lepény, a derékalj, vánkos helyett valami bugyor volt feje alatt. Mily sors hajtotta őket ide? Valószínű, hogy fiacskájával más városból jött és hirte­len megbetegedett ... Az ünnep küszöbön áll, tehát a többi pinczelakó távol volt, csak egy félreeső zúgban nyöszörög, csúzos fájdalmaitól kínozva, egy nyolczvan­éves anyóka; azelőtt valahol mint dada szolgált, most elhagyatva haldokolt, nyögött és jajveszékelt s szidta a kis fiút, úgy, hogy az félt hozzá közeledni. Innivalót a folyosóról hozott magának, de sehol egy fala­tot nem talált s ismét és ismét a lóczához lépett, me­lyen anyja feküdt, hogy fölébressze. A szürkületben olyan félelem fogta el; már rég leszállt az est, de vilá­got nem gyújtottak. Még tapogatta anyja arczát s csodál­kozott, hogy nem mozdul s olyan hideg, mint a fal. Milyen hideg van itt, gondolta magában, mialatt kezét a halott vállán nyugtatta. Aztán ujjacskáiba fujt, hogy fölmelegedjenek s a mint most megtalálta a lóczán sip­káját, csendesen és tapogadózva kilopódzott a pinczéből. Már hamarább elment volna, de félt a lépcső előtt őrt álló nagy kutyától, mely egész nap a szomszéd ajtó előtt szűkölt. Most a kutya nem volt már ott. S a gyermek az utczára osont. Teremtő Isten, micsoda város! Ilyet életében sem látott. Milyen sötét volt az éjszaka azon a helyen, a honnan jött; az egész utczában csak egy lámpa volt. Az alacsony faházikók fatáblákkal voltak elzárva; alig kezd beesteledni, senki sincs már az utczán; mindenki bezárkózik a házakba, csak a kutyák csoportosulnak százankint, ezrenkint s egész éjen át ugatnak, voníta­nak. De legalább ott meleg is volt s ennie adtak. Ellen­ben itt . . . Istenem, csak egy falat kenyere volna, hogy éhségét csillapítsa. Milyen lárma és zűrzavar mindenütt! A sok lámpa és a sok ember, ló, kocsi és fagy ! Az agyonhajszolt lovak orrlikaiból pára száll föl s gyűrűzve fagy meg, a patkók a laza hó alatt kocczannak a kövön, az emberek taszigálódnak és . . . Istenem, hogy szeretne enni, ha csak egy harapásnyit is ! S egyszerre úgy kez­denek járni ujjacskái is. Es megint egy utcza, óh milyen széles! Itt bizo­nyosan eltapossák egymást az emberek! Hogy kiabál­nak, futnak, hajtanak ... és világosság, annyi világosság. Mi ez ? Mekkora üveg! S az üveg mögött szoba s a szobában fa, mely a mennyezetig ér — karácsonyfa, sok-sok aranypapirossal és almával. A karácsonyfa körül bábuk és lovacskák fekiisznek. A szobában a gyer­mekek tisztán, felcziczomázva szaladgálnak ... s ka­czagnak és játszanak és esznek és isznak. Ni! egy kis lány egy kis fiúval tánczol, milyen csinos kis lány! Muzsikálnak is, hallani lehet az üvegen át. A szegény gyermek látja mindezt, csodálkozik és nevet. De most már lábujjai is fájni kezdenek, a kezei egész pirosak lettek, ujjacskái már nem hajlanak s fájnak a mozgatásra. Most a fiúcska elkezd keservesen zokogni s tovább szalad. Egy másik üvegen át megint egy szobát lát, karácsonyfákkal dí­szítve, az asztalokon mindenféle kalácsok, mandulás, piros és sárga kalácsok ; négy gazdagon öltözött hölgy ül ott, — mindenkinek kalácsot adnak, a ki odajön s az ajtó folyvást nyílik, az utczáról sok uraság megy be. A gyer­mek az ajtóhoz lopózik, kinyitja, belép a szobába. Juj! hogy rákiáltanak, hogy integetnek, hogy távozzék. A höl­gyek egyike gyorsan hozzálép, egy kopekecskét nyom a markába s kinyitja előtte az utczára vezető ajtót. Hogy megijed ekkor a gyermek. A kopekecske a lépcsőre gurul, ujjacskáit nem tudja hajlítani, hogy megfogja. Gyorsan, gyorsan elszalad — hogy hová, maga sem tudja. Csak szalad, szalad s markába fúj. De mi ez? Az emberek megállnak és tolonganak, az ablakban az üveg mögött három kis baba van kiál­lítva, piros és zöld ruhácskákba öltöztetve, mint hogyha élnének. Egy öreg emberke ül egy széken s karjaival hadonáz, mint hogyha nagy hegedűn játszana, más kettő áll mellette s kis hegedűkön tánczoltatja a vonót, fejecs­kéikkel taktusra bólogatnak, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, annak rendje szerint beszélnek, csakhogy az üveg mögött nem hallatszik. A gyermek azt hiszi előbb, hogy elevenek. De mikor hirtelen eszébe jut, hogy csak bábuk, elneveti magát. Még soha életé­ben nem látott ilyen bábukat. Közel áll ugyan a sírás­hoz, de a mint a bábukra néz, ismét mosolyra derül. Egyszerre úgy tetszik neki, mint hogyha valaki hátulról megfogná ruháját s íme előtte áll egy nagy gonosz su­hancz, sapkáját lekapja fejéről s gáncsot vet neki lábai­val. A földre bukik. Az emberek felkiáltanak. Akkor megretten, felugrik és szalad, szalad — hogy hová, maga sem tudja — egy idegen udvarra s ott elbújik egy farakás mögé. Itt sötét van, gondolja, itt nem talál­nak meg. Osszekuporodik, a félelemtől alig tud léleg­zeni . . . egyszerre olyan könnyű, olyan csodálatos köny­nyű érzése támad, kezecskéi és lábacskái nem fájnak többé, meleg járja át testét, olyan meleget érez, mint egy kályha mellett. S most megint összeborzong... el­aludt. Milyen jó itt aludni ... itt fogok ülni egy kicsit, aztán visszamegyek a bábukhoz. S a mint álmában a bábukat látja, mosolyog a gyermek . . . Ép, mintha él­nének . . . mialatt a bábuk hegedülnek, úgy jő neki, mintha édesanyja dalolna felette altató dalt. Anyácskám, alszom, óh, milyen jó itt aludni. Jer velem, kis fiam,

Next

/
Thumbnails
Contents