Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

Napról napra aktuálisabb téma lesz békésebb időkben újra a ref. énekeskönyv ügye. Erre nézve mint egyikét a legilletékesebb faktoroknak, Fejes István tiszáninneni püspököt kértük fel nyilatkozattételre. Kérdésünk ez volt: Szükséges-e a jelenlegi énekeskönyv mielőbbi revicleálása a liturgia szebbé tétele czéljából9 A válasz erre ekképen hangzik: „E lapok szerkesztősége a fenti kérdésre kívánt tőlem véleményt. Gondolom ugyan, hogy épen én, a ki a dunamelléki egyházkerületnek 1875-ben tett és az Összes egyházkerületek által elfogadott indítványa után, az énekeskönyv megújítása ügyében állandóan munkálkodtam, már ezen működésem által is bizonyságot tettem arról, hogy jelenlegi énekeskönyvünk revideálását szükségesnek tartom : mindamellett most is szívesen felelek a hozzám intézett kérdésre. Feleletem egyszerűen ez : szükséges a revideálás. Ez a kérdés ugyan a liturgia szebbé tételével csak kevésbbé áll összefüggésben, mert a mi az énekből mint szép hat, az inkább a dallam és annak zengése, nem pedig maga a szöveg; dallamaink pedig akár revideálva, akár nem revideálva, ma is énekelhetők szépen is, nem szépen is, mert az csupán az éneklés vezetőitől függ, hogy egy khorált miképen énekel a gyülekezet. Szép éneklés van most is sok gyülekezetben ós szép éneklés hiányozni fog azután is, ha némi rimusbeli változtatások fognak történni a dallamokon. Itt minden az énekmestereken fordul meg. Szép dallamaink nekünk bőven vannak, ezek revideálva sem lesznek szebbek, de szebben kell azokat énekelni. E tekintetben az orgonavezetéstől függ 'templomi éneklésünk szépítése. A szövegrevizió más kérdés. E tekintetben azt felelem, hogy a mint egy szép, tartalmas egyházi beszéd széppé, vagy mondjuk inkább felemelővé, építővé teszi egyszerű református istentiszteletünket, úgy egy szép szövegű ének is harmonikus hatást tesz a hívők lelkére. A református istentiszteletnek tulajdonképeni külső, esztétikai szépsége nincs is, annál inkább kell tehát a belső, lelki szép elérésére törekednünk, hogy híveink a szemfényvesztő külsőségek helyett a bensőkben nyerjenek kárpótlást. A miképen tehát régi, elavult predikácziókkal mai nap nem elégíthetjük ki szélesebb látkörű, míveltebb ízlésű közönségünket: úgy a régi énekek sem mind alkalmasak arra, hogy mostani alakjukban kielégítsék a vallásos kedélyt. A szövegreviziót a haladás, a mívelődós teszi szükségessé. Ma már nem énekelhetjük épületesen az egy-két századdal előbb, az azon idők nyelvén írott énekeket, hanem a mint eleink is elhagyták vagy idomították a még régiebbeket: úgy nekünk is ki kell hagynunk énekeskönyvünkből az értéktelen darabokat, a tartalmilag értékeseket pedig összhangba kell hoznunk közönségünk fejlettebb ízlésével. A vélemények elágazása azonban épen itt törtónt meg. Mi a szép ? Ez a kérdés szakadásra vezette és vezeti az embereket. Vannak sokan, a kiknek minden szép, a mi régi és semmi sem szép, a mi új. Egy énekbiráló barátomtól egy igen szép új énekre ezt a bírálatot kaptam: az a baja, hogy igen szép, azért nem fogadom el. Természetes, hogy ilyen bírálatokra költő munkatársaimat el is vesztettem. A vélemények ilyen elágazása mellett ma is azt vallom, hogy a nyelv darabosságát, a ritmus tökéletlenségét, vagy teljes hiányát meg kell szüntetni énekeinkben. Népünk mai műveltsége nagyot emelkedett és nekünk a ma élő nép vallásos szükségeit kell kielégítenünk, nem nyelvtörténeti maradványokkal, a mi a tudomány dolga, hanem érthető és élvezhető vallásos énekekkel. A régiségből, nyelvben, gondolatban maradjon ugyan meg mindaz, a mi ma is élvezhető, de az élő egyházat sem nyelvben, sem gondolatban ne szakítsuk el mégsem a maga korától és annak ízlésétől. A revideálás ezért szükséges, de csak úgy, ha szépít, ha nem szépít, akkor felesleges munka. Az én szépítési törekvéseim, a melyekkel czélhoz nem juthattam, a Próbaénekkönyvben láthatók. Ebben ritmustalan ének nincs, e tekintetben tehát minden darab költői mű. A tartalom költői szépsége különböző. Van sok klasszikus darab és épen a régiekből, de több-kevesebb átdolgozással. De megjegyzem most is, hogy ilyen, vagy hasonló átdolgozás nélkül sok énekünk igen keveset ér. Például ott vannak a 66-, 67., 68. számú dicséretek, ezek szép deista leírások, de csak összevonva lesznek szép templomi énekek is. Törekvésem volt a kifejezések simítása is. A sok közül csak egy példát idézek. A 173. dicséret második versszaka igy szól: Szomorkodom undok bűneimért, Fohászkodom sok gonoszságimért, Félek, Uram, mert sok rútságimért Megutálhatsz, ismerem, bűnömért. Én ezt igy írtam át: Hibám miatt engem sok bánat ért, Szomorkodom most is bűneimért, Félek, Uram! hogy lelkem elhagyod, Mivel reád oly méltatlan vagyok. E példából megítélhető, hogy milyen kifejezéseket tartok én a jó ízlésbe ütközőknek. Templomi éneklésünkben nem tartom összhangzatosnak, hogy mi egy énekből csak 2—3 verset mondunk el ós az összefüggő éneket félbehagyjuk, midőn a lelkész már a szószékbe megy fel. Ilyen országos szokást azonban nehéz megváltoztatni. Én azért akként igyekeztem az ének-versszakokat elrendezni, hogy a 2—3 versszak után is bizonyos megállapodást nyerjen az énekeszme, mintha egészet énekelnénk, nem pedig csak egy ének bevezetését. Mostani énekeskönyvünk nagy hiányának tartom vasárnapi énekeinknek nemcsak csekély számát, hanem főleg azt is, hogy a mindössze 12 darabból álló énekből a leginkább használt öt ének is