Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-27 / 43. szám

fölfedezései új nyomot jelöltek ki világnézletünknek s megtanítottak arra, liogy a természet elemi erői fölött hatalmat hogyan vegyünk. Bizonyos mértékben mindnyájan materialisták lettünk. A régi erkölcsi igazság, mely szerint az igazi keresztyéni élet az érzéki világ dolgaitól való elvonatkozásban áll, mind jobban elhalványult az előtt a tapasztalati maxima előtt, hogy élethivatásunk és emberi rendeltetésünk megismerni a rajtunk kívül eső lét problémáit, megbirkóznunk azokkal s kényszeríteni a természetet, hogy fölfedje titkát a mi boldogulásunkra és hétköznapi életczéljainkra. Soha a vallás és az egyház nem vesztett annyit a lelkekre gyakorolt hatásából, mint a XIX. század utolsó felében. Az a tudat, hogy Isten országa bennünk, önmagunkban van, lassanként helyet engedett az emberekben annak a meggyőződésnek, hogy életünk czélja és rendeltetése e földi lét szűk határai közt kell, liogy megvalósuljon, hogy itt ezen a földön kell elnyernünk Isten országát s az anyavilágban kell kivívnunk azt hasznos és utilitárius eredmények formájában. De minden haladás után, a melyet ez irányban tettünk, csak annál erősebben zudult fel a lelkiismeret szava, mi hasznára van az embernek, hogy az egész világot elnyeri, ha saját lelkét elveszíti? Bármint okoskodjunk, a lélek jogát nem lehet elnémítani. Anyagi javakban bármennyit nyertünk is, bármily nagy tőkék halmozódtak föl: az emberi elme csodálatos találmányai bármennyire szolgálják is kényelmünket ós szükségleteinket, a boldogságtól, mint életczéltól távolabb vagyunk, mint valaha. Osztály osztály ellen tör, a munkás nem szűnik meg elkeseredetten hangoztatni munkája teljes gyümölcséhez való jogát s az elnyomottak irigykedve tekintenek a vagyon kiváltságosainak előjogaira. A „labour's unrest" — a munka nyugtalankodása jelszava dominálja ma Anglia egész közéletét. Ily helyzetben egy keresztyén államnak első kötelessége tagjai tisztességes megélhetését biztosítani, őket a művelődés, az egészséges lakás és életviszonyok áldásaiban részeltetni, ebből a munkából az egyház is ki kell, hogy vegye a maga részét az által, hogy védi a gyöngéket a hatalmasokkal szemben. De ez csak az érem egyik fele, a másik a lelki gyámolítás, a kibékítés műve. Az anyagiak után való sivár és önző hajósával szembe kell állítania az emberi lélek örök szükségleteit, rá kell mutatnia a kötelesség eszményeire is, mint a társadalom összekötő kapcsaira. A vagyon és tőke kiváltságosainak kötelességeik vannak a szegénysorsúakkal szemben, a szakszervezeteknek kötelességük az általuk szerződésileg elvállalt szolgáltatások garantálása s viszont a munkásnak kötelessége az állammal szemben, a közrendet nem dobni oda a féktelen anarchisztikus rombolás zsákmányául. Mindezekről az egyház feladata felvilágosítani a népet, nem üres frazeológiával, hanem le kell ereszkednie a néphez s eleven igéjével, elő szavával kell, hogy gyógyulást hozzon s írt cseppegtessen a társadalom fájó sebeire. Ezek a nagy kérdések azok, melyek legutóbb az angol lelkészek kongresszusát foglalkoztatták s melyek visszhangra leltek a yorki érsek elnöki megnyitó beszédében is, a melyben többek közt utalt arra, hogy a szocziális mozgalmakban egy helyes es jogos törekvés nyilvánul meg az egyéni t

élet színvonala emelésével s az egyház feladatát e törekvéssel szemben a következő intelemmel fejezi ki: „Ti munkáltatók, lépjetek közvetlen érintkezésbe munkásaitokkal, figyeljétek meg munkaviszonyaikat s családi életüket saját szemeteikkel s szabjátok ahhoz bérfizetéseteiket. Ti pedig munkások, igyekezzetek megismerni az üzleti vállalkozás helyzetét, a nemzetközi verseny mai napjaiban, a tőke megnyerésének, a piaczok megszerzésének és megtartásának nehézségeit, a termelési eljárások tökéletesítésének szükségét s viszálykodásaitokban mindketten legyetek tekintettel a közjóra." S helyesen jelölte meg ebben a vetélkedésben az egyház álláspontját is oly értelemben, hogy gazdagság és hatalom nem önmagukért léteznek, nem is azokért az élvezetekért, a melyeket biztosítani képesek, hanem azért a jóért, a mit a köz érdekében teljesíteni vannak hivatva. „Nem-e nyilvánvaló — végezte szavait a főpásztor — hogy a jelenleg uralkodó elégliletlenségnek legfőbb oka egy nagy és egyre szaporodó társadalmi osztály kialakulása, a melyet vagyona megszerzésében és elköltésében nem irányoz a kötelesség és felelősség érzete ? Ideje már — úgymond — hogy az egyház őszintén odamondja ezeknek: „Tinektek és az általatok nyújtott példának, a ti önzéseteknek és fényűzéseteknek sokkal nagyobb része van az általános elkeseredésben, mint az általatok kigúnyolt agitátoroknak. Ti kompromittáljátok a gazdagságot s ti hívjátok ki az úgynevezett vagyonfosztogató törekvéseket, s ha e törekvések helytelenek, úgy ti vagytok azért első sorban felelősek." Kevés ily hang emelkedett még oly tekintélyes polczról, mint a yorki érseké s hogy mély és tartós visszhangot fog hátrahagyni Anglia egyházi és társadalmi életében, abban nem is lehet kételkednünk. A legutóbb lezajlott s a nemzet létalapjait fenyegető sztrájkok felrázták az angol egyház képviselőit is abból a közönyből, mellyel a társadalom testén tátongó mély szakadékokat nézték eddig. Dogmák és spekulatív szőrszálhasogatások helyett tudatára ébredtek annak a gyakorlati életmissziónak, melyet az emberiség összessége érdekében teljesíteniük kell, teljesíteniük pedig a nélkül, hogy a mérkőző irányok bármelyikéhez csatlakozzanak tisztán, a keresztyén eszme erkölcsi tartalmából folyó kötelességük irányadása szerint. Az angol egyház megértette íme az idők jeleit s minden tartózkodás és habozás nélkül rálépett arra az alapra, melyet a vallásos eszmék evolucziója az élet ós társadalom nagy aktuális problémáiban jelölt ki számára. A vallásos hitben rejlő nagy erők — belátta ezt az angol egyház hivatalos képviselete — nem nélkülözhetők többé az építés ama nagy munkájában, mely a mindenfelől ostromló rombolás szellemével szemben egy jobb jövő alapjait van hivatva