Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-20 / 42. szám

reánk, nem várnak tőlünk semmit. De a nagy többség, a sokaság még velünk van és az egyháznak meg kell látnia nemcsak azokat, a kik az első sorokban vannak, hanem azokat is, a kik kívülébb állnak vagy épen már távozóban vannak. A tömeg, a sokaság itt van, várja jogait, részesülni akar a kultura, a testi és lelki javak áldásaiban. Nem elégszik meg a puszta biztatással: hogy viselje el az éhséget az otthoni megelégítés reményében. Az egyház nem lehet közönyös szemlélője a sokaság küzdelmeinek, élnie kell benne a kenyereket megsokasítani akaró és tudó szolgáló szeretetnek, hogy általa a sokaság élete jobbá és Istennek tetszőbb legyen. Jézus felajánlta magát mennyei kenyérül a Lélek számára de nem feledkezett meg a sokaság testi éhségéről sem. Négyezren voltak és nem volt csak négy kenyér és evének mindnyájan és megelégedének ... a kicsinyt ezerre növelő, résztvevő, terheket hordozni segítő megváltó Szeretet járt közöttük! P. Református nőnevelés. Nem hisszük, hogy volna komolyan gondolkozó ember a magyar ref. egyházban, a ki a ref. nőnevelés nemzeti fontosságát úgy nemzeti, mint egyházi szempontból el ne ismerné. Lehetlen tehát, hogy örömmel ne üdvözölje azt a mozgalmat is, mely legújabban már mint önállóan működő egyesület fogja a ref. nőnevelés ügyét szolgálni. S ha vannak akadéskodók, bizonyos, hogy elsodorja őket útjából az élet s ha vannak kishitűek, fel fogják őket emelni az eredmények. Mert nem szabad és nem lehet megengedni, hogy ez a nagy dolgokra hivatott egyesület annyi más nagyszabásúnak indult egyesületek és szövetségek mintájára elsorvadjon, feloszoljék, a nélkül, hogy valamit teremtett volna. És ez nem is lesz lehetséges, csakis úgy, ha a magyar ref. egyház és társadalom nem fogja megérteni a kor figyelmeztető szavát s nem fogja felismerni az energiáknak azt a végtelen gazdag s kimeríthetetlen tárházát, mely épen a vallásos női lélek mélyén rejtőzködik igen gyakran eltemetve, lekötve, megbénítva vagy épen félreismerve. És hogy lesz érzéke a magyar ref. társadalomnak mindez iránt, arra talán reményt fog nekünk nyújtani a Kálvineumért folytatott munka nemes buzgósága és lelkes találékonysága. Ne feledjük azonban azt, hogy itt jelentőségében sokkal egyetemesebb, lényegében sokkal több kitartást igénylő munkáról van szó, mint a Kálvineum megteremtésénél. S a magyar ref. társadalom belátásának, lelke energiájának, kitartásának ez a mozgalom lesz az igazi tűzpróbája és elhatározó mértéke. Mert míg a Kálvineum érdekében folytatott munkában inkább csak egyesek lelke égett, a seregek lelkének tüze pedig főleg csak egyegy hangverseny keretében lobbant fel és hamvadt el, meghozván a maga áldozatát, a mi egy ily, bár országra szóló, de kisebb jelentőségű intézmény létrehozásánál talán elegendő is volt, addig a ref. nőnevelés fejlesztésének munkája sokkal több előkészületet, mélyebb és állandóbb lelkesültséget és az egyetemes humanisztikus érzelmek fölött már határozottabb ref. öntudatot s egy nagyszabású és szinte kimeríthetetlen programmhoz illően, kimeríthetetlen munkát, agitácziót és érdeklődést kíván. Mert hisz itt nem egy-két intézet megteremtéséről, hanem a magyar református egyház nőtagjainak felemeléséről, lelkének átalakításáról, mélyebbé, tartalmasabbá tételéről is van szó egyúttal. És ha a férfiakért évszázadokon keresztül annyi áldozatot tudtunk hozni, meg kell hozni ugyanezt a nőkért is. Mert határtalan nagy mulasztás terheli ebben a tekintetben egyházunkat s ha mentségéül is szolgál az a körülmény, hogy az elmúlt századokban ez a kérdés még nem volt napirenden, megbocsáthatatlan hibája marad az, hogy ennek a nagy mulasztásnak felismerésében még a róm. katholiczizmus is megelőzte. Pedig a kálvinizmus volt a keresztyén vallás összes formái között az, mely az egyéni hitet, az öntudatos meggyőződést és így az egyéniséget is a legteljesebb mértékben kifejlesztette, az emberi lelket a legnagyszerűbb, leggazdagabb virágzásra juttatta. Viszont a nőt sem alázza meg sohasem oly módon, hogy mint némely régi theológusok tették, a férfinál alacsonyabb rendű lénynek tartsa. Nem. Férfi és nő teljesen egyenlők Isten előtt és egyenlők egymás között is, csak nem egyformák. Mind a kettő az embernek, az örök emberinek egy-egy oldalát képviselik s így ketten együtt alkotják az igazi embert. A nő tehát Istennek épen olyan teremtménye, mint a férfi s Istenhez épen úgy közelíthet, mint uralkodásra teremtett embertársa. Es csak Jézus nagyszabású, de a századok által végre nem hajtott felséges munkáját folytatjuk akkor, a mikor a nőket, ha gazdaságilag teljesen nem is, szellemileg minél előbb s minél komolyabban sietünk felszabadítani. És a minden szabadságok keresztyén fegyverekkel küzdő bajnokának, a kálvinizmusnak, ebben a munkában nem szabad hátramaradni ! Hisz csak egy kissé kell gondolkoznunk azon, hogy mit jelent a mélyebben, nemesebben, tartalmasabban gondolkozó nő önmaga és a férfi élete, a férfi lelkivilága számára, hogy megérthessük, mit jelent az ilyenek száza és ezre az egyház és a társadalom számára. Csakhogy mi, fájdalom, a századok folyamán inkább csak Mártákat neveltünk magunknak, a Máriákról pedig megfeledkeztünk. S ha még a Márták olyanok lettek volna, a kikben legalább valami nemes vágy fakad a Máriák helyzete és lelki élete után, még megvigasztalódhatnánk. De e helyett gyakran azt kell látnunk, hogy oly sokan vannak nálunk épen férfiak, a kik családjukban és környezetükben valami szerencsétlen vaksággal, a gúny és lenézés fegyverei által elfojtanak minden fogékonyságot, mely a női lélekben az Isten nagyságos dolgai iránt valaminő formában felébred. Pedig nekünk most Máriákra van szükségünk elsősorban, hogy