Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-13 / 41. szám

TÁRCZA. Bod Péter és munkái. (Születése 200 éves évfordulója alkalmából.) I. „Egyszer fázott, máskor lánggal égett." Típust képvisel. Azt a becses típust, a melynek alakjaival az elmúlt századok folyamán a közélet, az egyházi élet terein találkozunk. Mi is jellemzi ezt? Tőrülmetszett magyar; igen gyakran a paraszti vagy kurtanemesi sorból kerülve ki, nyelvében, észjárásában a néphez áll közel, egészséges magyar nyelvet, jó koponyát, bátor szivet hoz magával a templomi, az iskolai kathedrákba, a törvényhozás helyeire. Az idők nehéz járása alatt megedződve, a puritán genfi papnak gondolkozásmódjával összeforrva, tudott tűrni, tudott visszavágni, tudott sebeket elviselni, mindent a szükség szerint, ismervén a konstellácziókat és környülállásokat. Ennek a típusnak a munkássága, magatartása, példája nyomán megtermékenyült a nehéz viszonyok között is a magyar nemzeti irodalomnak mezeje, a vész és vihar daczára újra és újra kizöldült az. A magyar kálvinistának megkülönböztető jellege akkor alakult ki a föllendült magyar irodalom nyomán. Ennek a tanulmányozása olyan tényeket tár fel, a minőket a politikai történelem kellőképen alig világíthat meg s a melyek felkeltik annak a sejtelmét, miért is volt az a nemzedék a XVI. és XVII. században hitében, meggyőződésében és nemzeti érzés dolgában erősebb, mint pl. a mai. Bod Péter a későbbi kornak fia, a békésebb XVIII. századé, de gondolkozásmódjával, munkásságával az előbbi századok jellegzetesen magyar kálvinista alakjaihoz tartozik. Atyjától örökségbe szegénységet és könnyen lelkesülő szívet kapott, nem olyan jelentéktelen örökség, mint átlag gondoljuk, mert úgy a szegénység, mint a nemesért való lelkesedés a munkásságnak hathatós rugója. Bod Márton, Péternek atyja, afféle hétszilvafás, bocskoros nemes, szegény volt, de faját, vallását szerette és a mikor Rákóczi zászlóit ott lobogtatta a székely ormokon a hazai szellő, ő is beállott azok közé, a kik a „megrongyolt hazáért" fegyvert fogtak; ott harczolt a fejedelemnek zászlai alatt mindvégig. A mikor pedig beütött a béke, a honfiúi gond mellé a megélhetés gondjai is odaszegődtek, mert hiszen a kurucz táborban ő sem szerezhetett kincseket. Elment Kézdivásárhely vidékére Felső-Csernátonba csendes embernek; paraszti munkához látott s megnősült. A szűkös lakás csakhamar megtelt apró sivalkodó népséggel, Péter után (szül. 1712) egymásután négy gyermek (leány, fiúk vegyes) népesité be a tűzhelyet. Szűkös viszonyok között élt Márton gazda és minden valószínűség szerint gyakran menekült a mult emlékeihez, a mikor még nyafka kurucz volt. Ki tudja, csendes estéken, a mikor a régi világról beszélgetett és szemei megnedvesedtek, egy-egy szó mennyire vésődött be a gyerek Péternek a szivébe. Milyen nagy dolog is lehet az a haza! A gyermekek néha sejtelmesen belepillantanak a dolognak lényegébe és világosabban látnak meg egyet-mást, mint gondoljuk. Az egykori kurucznak reményeiből (kinek nem volnának reményei !) az élet keveset váltott be; különösen az 1718-iki esztendő (nagy éhség volt a Székelyföldön akkoriban) tépázhatta meg fölöttébb Márton gazdát, a mihez aztán jött a következő esztendőben a pestis. A sok-sok ezer emberrel, a kiket a járvány elvitt, ott volt Bod Márton is, az egykori kurucz. A bánatos hitves és anya nem is egy, hanem rövid időközökben három koporsót is kísért ki a falu melletti temetőbe. Ott maradt az özvegy három árvájával az elhagyott fedél alatt. Ilyen volt az a környezet, a melyben Bod Péter gyermekéveit tölté. Borús volt ez ; ritkán sütött be oda a nap, különösen azután, hogy a gazda is elment. A legnagyobb fiú, Péter, bizonyosan nem egyszer nézett aggódva a bánatos édesanyára, hiszen a gyámoltalan gyermek úgy átérzi az anyának fájdalmát I Az utóbbi esztendők bajai miatt Péternek az iskoláztatása is megszakadt és csak azután mehetett Szatmári Gábor rektor elébe, a mikor özvegy édes anyja támaszt nyert, férjhez menvén nemes Vég János uramhoz. Péter újra iskolába mehetett, minden valószínűség szerint nem kis rimánkodás után. Milyen iskolázás lehetett az! Csak télen járhatott a rektor elé, mert a fiúra a gazdaságban is szükség volt. A ki nem próbálta, nem is sejti, milyen terhes dolog az efféle. A gyönge gyermeket kettős teher nyomja. Az iskola nem veszi figye lenibe az otthont, ez viszont nem számol az iskolával és a gyermek csak sínlődik, tökéletlenül végzi a kettős munkát. Még jó, ha az érthetetlenség jobbról is, balról is nem fokozza a nehézségeket. Nem is tudjuk elképzelni, milyen égetők sokszor az ökölnyi, néha napján rongyos kis embereknek a fájdalmai. Bod Péter lassan birkózott meg a tudományokkal Szatmári Gábor kezei alatt. Maga mondja, hogy másfél tél is beletellett, a míg egy-egy klasszist be tudott végezni, mert tavasztól kezdve aztán tanulásról szó nem nagyon lehetett. „Tavasszal és nyáron" mondja önéletrajzában, marhát kellett őriznem, vagy más mezei munkát végeznem." Fentebb szó esett apai örökségről. A mi ennek az egyik részét, a szegénységet illeti, ezt módunkban volt némiképen szemügyre venni, a másik örökséget, a szépért, jóért való lelkesedést, a mely munkára ösztönöz, módunkban lesz sokszor és sokfele alakban megfigyelni. Inartikulált hangok, az iskoláért való esdeklés szólnak erről a házi körben csupán. De vájjon ezt ott megértik-e? A gyermekek nagy baját sokszor nem] értjük meg, egy érti azt csupán, az anyai szív. Bármint legyen is a dolog, azt bizonyosra vehetjük, hogy a kicsiny Bod Pétert nem hagyta valami nyugodni. Lelkesült. Koplalt és lelkesült, úgy, mint annak idején édesatyja, az egykori kurucz, a kinek sírját már elta-