Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-29 / 39. szám

lelkészi zsinathoz és az egyes gyülekezetekhez megy előbb, onnan azok véleményével együtt visszamegy a nagygyűléshez, mely a vélemények mérlegelése után — természetesen a nélkül, hogy azok minden tekintetben kötelezőek volnának rá nézve — megalkotja a törvényeket. Egves törvények azonnal, mások ellenben csak a parlament megerősítése után emelkednek törvényes erőre. A hatvanas évekig az egyház kezében is voltak iskolák. Most már csak falusi kis iskolái vannak. Míg a püspökök az állampénztárból kapják fizetésüket, a lelkészeket maguk a gyülekezetek fizetik ós pedig nagyrészt természetben. Most alakítják át a lelkészi természetbeli járandóságokat pénzre. A vallásosság általában mindenütt, különösen pedig a vidéken, megnyugtató. Gyakran távoli vidékekről kell a híveknek az istentiszteletekre járniok és sokszor hajón. A helsinki i ülko-múzeumban láttam egy hatalmas nagy templombajáró csónakot egy sereg evezővel. Az egyik szigetről vagy 60 ember járt rajta az istentisztelet helyére. Megható lehet, a mint az ünneplő ruhába öltözött nép zsoltárokat és egyházi énekeket énekelve evez az apró szigetek közt, míg a templomhoz ér. Évtizedekkel ezelőtt még azt hitte a finn nép, hogy lojalitását azzal jutalmazzák az orosz uralkodók, hogy erősítik őket anyagi és szellemi törekvéseikben. Ennek bizonysága a 40-es években épült impozáns helsinki-i nagy templom, a melyet Miklós czárról „Miklóstemploui"-nak neveztek el. Azóta fájdalmasan kellett meggyőződniük arról, hogy lojalitásuk csak elősegíti a/, orosz kormány beolvasztó törekvését. Látják, hogy az orosz kormány egyre-másra építgeti katonái számára a görög-keleti templomokat. Ok is emelnek új templomokat. Büszkén mutogatták Helsinkiben legutóbb emelt templomukat. Ezt már nem bazilika-, hanem finn nemzeti stílusban építették. Magasba szökő tornya büszkén hirdeti, hogy a finnek is érzik azt a nagy igazságot, hogy templomaik nemzeti törekvéseik legerősebb bástyái s addig tudják megőrizni nemzeti jellegüket, a míg evangéliumi egyházuk ellen tud állani a görög-keleti egyház hódító törekvéseinek 1 Dr. K. I. BELFÖLD. Gróf Tisza István a lelkészek és tanítók fizetéséről. A dunántúli ref. egyházkerületnek folyó hó 25-én kezdődött közgyűlésén gr. Tisza István főgondnok, elnöki megnyitó beszédében a következőleg nyilatkozott a tanítói és a lelkészi fizetések rendezéséről: Főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés! A midőn mai közgyűlésünk küszöbén szerencsém van a közgyűlés mélyen tisztelt tagjait bajtársi melegséggel üdvözölni, mindenekelőtt benső örömmel konstatálhatom azt a körülményt, hogy az utolsó közgyűlésünk óta lefolyt idő alatt semmi olyan esemény nem adta elő magát, a mely a magyar ref. egyházat bármi tekinteiben sértette vagy veszélyeztette volna, a mi nagyobb hullámokat vert volna fel egyházi életünklen és a csendes, áldásos munkától, a mi a mi valódi hivatásunk, elvonta volna figyelmünket. Ily körülmények között, főtiszteletű egyhá/kerületi közgyűlés, nekünk is hivatásunk és kötelességünk csak az lehet, hogy a csendes és produktív munkával foglalkozzunk, azzal az építő munkával, a mely erősekké tesz bennünket az élet küzdelmeiben magasztos hivatásunk teljesítésére. Hogy ebben a munkában jelentékeny szerepet játszik napjainkban az egyházi tisztviselők anyagi helyzetének kérdése, az valóban indokolt és természetes. Azon csak az ütközhetnék meg, a ki szemet hunyt az utolsó évek gazdasági fejlődése előtt és nem látja azt a nagy horderejű tényt, hogy ez a gazdasági fejlődés, a mindinkább fokozódó drágaság, könnyen súlyosabb helyzeteket teremt a társadalom minden rétege számára, ama rétegei számára, a melyeknek fix fizetésből kell fentartaniok magukat. Mindezek a rétegek a saját maguk és családjuk iránti jogos kötelességérzetből igyekeznek korszerűen javítani anyagi helyzetükön. Áll ez a mi tanítói karunkra nézve is. A tanítói kar nagyon sokat nyert ugyan az utolsó emberöltő alatt, de abból, a mi nyereségnek mutatkozik, tényleg tetemes részt ragad el magának a drágaság. S emellett a fokozódó kultura, a terjedő felvilágosodás természetszerűleg magasabb igényeket ébreszt a népnevelés iránt, magasabb és magasztosabb hivatás és kötelesség vár a tanítókra. Ezért is kell tehát, hogy a tanítói kar ennek megfelelően egyre magasabb díjazásban részesüljön. Teljesen jogosultnak tartom a mi felekezeti tanítói karunknak azt a törekvését is, hogy anyagi helyzete az állami néptanítókéval egyforma legyen. Nem is tudnók megérteni, hogy ez a jogos törekvés miként lenne feltartóztatható, a midőn az állam, nagyon helyesen, már a középiskolai tanárok fizetésénél arra az egyedül helyes álláspontra helyezkedett, hogy vagy ne csináljunk felekezeti kulturát, vagy csináljunk az állammal egyenlő értékű felekezeti kultúrát. Mert a semminél is rosszabb volna egy, az államinál alacsonyabb fokú kultúrával felvenni akarni a versenyt. A tanárok illetményeinek rendezésével, nem kétlem, be fog következni nem hosszú idő alatt, hogy ezt a jogos törekvéseinket elérhessük a néptanítóknál is. Itt azonban, bármennyire szeretném is, hogy mentől előbb teljes sikert érhessünk el, mégis kettős kéréssel fordulok tanítói karunkhoz. Az egyik, hogy e czél elérésénél méltóztassanak egy kis türelemmel lenni és megnyugodni abban, hogy legalább is jelentékeny részében kell törekedni a czél teljes és végleges elérésére, mert mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak a felekezeti tanítói kar állít fel újabb igényeket, hanem nagymérvű igényekkel lép fel az állami tanítóság is, úgy, hogy teljes lehetetlenség volna az állam pénzügyi helyzetének felforgatása nélkül egyszerre elégíteni ki minden köve-