Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-08 / 36. szám

a felfogásnak, hogy a tanítóképző csak a rossz tanulók menedékhelye. Meglesz a Kálvineum is; egy sereg eszes, ügyes, vallásos lelkű fiú onnan is kikerül és így, ha egy-égy tanítóképző intézet első évfolyamát nem is tudjuk teljesen jó elemekkel megtölteni, mégis végtelen nagy nyereség lesz egyházunkra nézve, ha legalább minden évfolyamon lesz egy „kicsiny" sereg, mely kiválik a többi közül s később is, künn az életben legtartalmasabb magvát fogja alkotni a tanítói testületeknek. Nekünk pedig büszkeségünk lesz, hogy fiaink ós árváink más pályán és más eszközökkel, de szintén csak Krisztust szolgálják komolyan és igazán. Ugyanezt tehetnénk természetesen a leányokkal is. Végül pedig módját kellene ejteni annak, hogy mint hajdan s itt ott most is, az egyházak protekcziója alatt egyszerű, szegény emberek fiai is tanulhassanak azzal a kimondott feltétellel, hogy az őket taníttató gyülekezet kizárólag a tanítói pályára fogja nevelni őket. Ilyen alapon aztán elérnénk végre azt, hogy a tanítóképző intézetek internátusaiba és tanárainak keze alá megfelelő és méltó anyag kerülne és ha ezeket aztán czéltudatosan nevelnék erős hitű, igazi református lelkeknek, lehetetlen, hogy munkájuknak ne lenne meg a látható eredménye. Tért kell engedni továbbá a nötanítóknak is, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint eddig tettük, különösen épen manapság, hogy a mit a férfi tanítók czinizmusa s egyháziatlansága elrontott, azt a vallásosabb lelkű nők még helyrehozzák. Azután pedig tessék az iskola fenntartó testületeknek nagyobb súlyt helyezni a megválasztandó tanerő vallásos meggyőződésének milyenségére is. Mert igazán furcsa viszonyok uralkodnak ebben a tekintetben is nálunk. Azt ugyanis az iskolafenntartó testületek a pályázatok kiírásánál ki tudják kötni, hogy a tanító és tanár testileg ép és egészséges, de azt sehol sem, hogy lelkileg is kifogástalan legyen, tehát ne legyen vak az Istennel, közömbös egyházával és vallásával szemben. Dehát ez az a mindent megőrlő álszabadság nálunk, a mit kálvinizmusnak neveznek némelyek. Ezen E

a czímen szokták nálunk a saját felekezetüket is megtagadni sokan s erre hivatkozott az az előkelő úri ember is, a ki néhány év előtt a fiát magánvizsgára vivén, a hittani osztályzatért elment a ref. hitoktató segédlelkészhez is. S a mikor az le akarta vizsgáztatni a fiút, az előkelő állást betöltő apa az ifjú tiszteletesnek vállára tette a kezét s lényegében ezeket mondotta: „Tiszteletes Úr, ne sokat czeremóniázzunk itt, nem olyan fontos az a vallás nekünk, hisz kálvinisták vagyunk, vagy mi?!". Ez az eset hűen jellemzi a mi magyar ref. intelligencziánk gondolkodásmódját. Népünk ugyan még nem jutott ennyire, de sok helyen már nem áll messze tőle. Annyira jutottunk, hogy mihelyt valaki erősebben meri magát exponálni a maga felekezeti meggyőződése mellett, az mindjárt türelmetlen, rövidlátó felekezetieskedö s az igazi kálvinizmusnak ellensége. Felekezetieskedés! Mintha csak nem régen hallottuk volna ezt a szót öntudatosan, büszkén egy gazdag élet tapasztalatainak leszűrődése gyanánt és állandó meggyőződésével kapcsolatban kimondani. Igen, ősz püspökünk mondotta nem régen Pest vármegye küldöttsége előtt, mely őt jubileuma alkalmából üdvözölte. „Én a magam részéről be merem vallani — így szólt — nagyon felekezeties vagyok, épen azért, mert másban is tisztelem az ő érzelmeit, de a magamét is fenntartom. Ragaszkodom saját felekezetemhez, a melyet atyáimtól örököltem, mint szent örökséget, egyebet sem örökölvén tőlük." Valóban nem közönséges öröm az ilyen nyilatkozatot olvasni, a mikor a közfelfogás egyrészt abban találja örömét, hogy pantheista szellemben mindent összeolvaszszon, minden határt eltöröljön, minden színt elmosódóvá tegyen valami nagy erőszakolt egyetemesség kedvéért. Ugyanez az, mint az a törekvés, hogy az egész világ nemzetiségeinek sajátságát megszüntessék s helyette egy hozmopolita színtelen emberiség álljon elő. Ez a kérdés került felszínre a legutóbbi hágai erkölcsnevelési kongresszuson is és örvendetes jelenség, hogy ott is konstatálták, miszerint „az összes nemzeteket egyesítő kulturtörekvések korában a nemzeti érzés elevenebb, mint valaha s mind tudatosabbá válik az a meggyőződés, hogy egy nemzet sem akkor szolgálja az emberiség nagy, közös érdekeit legjobban, ha saját egyéniségéről lemondva, beolvad, hanem ha azt az egyéniséget minél jobban kifejtve, új színt ad az emberiség spektrumához". (Budapesti Hírlap, 1911. szept. 1.) így vagyunk a vallási téren is. A mi tehát az egyes nemzeteknél a nemzeti öntudat, az az egyes felekezeteknél a felekezeti öntudat. Felekezeti öntudatnak és türelmetlenségnek tehát nem kell okvetlenül együtt járni, mint a hogy azt nálunk sokan képzelik. És az ilyen egészséges felekezetiességre csakugyan szükségünk is van nekünk manapság. Református iskolapolitikánk czélja nem lehet más, mint az, hogy határozott öntudatos református hittel bíró ifjúság kerüljön ki kezeink alól az életbe. Ha ezt nem akarjuk, ha csupa álliberálizmusból nem merünk felekezetiségünk mellett határozottan megállani és színt vallani, akkor csakugyan zárjuk be az iskoláinkat, mert nincs rájuk szükség. Hiszen ezen kívül, ezenfelül minden mást el tudnak végezni az állami intézetek is. De ha ref. egyházunk nem akar a saját egyéniségéről lemondani, akkor iskolapolitikánknak nem ehet sürgősebb dolga, mint a mélylyebb, erőteljesebb vallásos nevelés kifejlesztésével ezt az öntudatot még tisztábbá, még határozottabbá tenni minden egyes leendő egyháztag lelkében, mert egy szebb virágzóbb jövendő eljövetelének csakis ez lehet az igazi eredményt és gazdag gyümölcsöket igérő biztosítéka. Sebestyén J. KÖNYVISMERTETÉS. Kálvin „Institutio"-jának egy új kiadása. A „Keresztyén vallás insti tuti ója" 1541-diki első franczia kiadásának szövegét nyomtatta újra és bocsátotta közre a kiváló franczia tudós, Abel Lefranc, két