Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-28 / 30. szám

Betegeink lelki gondozása az idegenben. E hónap 21-edikén délután mintegy kétszáz lelket számláló sereg gyülekezett össze az Úr hajlékában. A messze idegenben áll ez a hajlék. Nem a mi édes magyar nyelvünkön szokott benne felzendülni az ének s felszállani a fohász a mindenség Urához. Még csak nem is a mi magyar kálvinista rítusunk, hanem evangélikus testvéreink rítusa szerint. De most magyar emberek töltötték meg a kicsiny, de szép templomot. A magyarok imája, az „Isten áldd meg a magyart", majd a magyar kálvinisták hatalmas zsoltára, a „Te benned bíztunk eleitől fogva" emelkedett áhítatos buzgósággal az ég felé. Azután egy ősz, nagyérdemű magyar kálvinista lelkipásztor állt a szószékre, hogy mély buzgóságú, költői szárnyalású imádságban emelje fel a lelkeket az Örökkévaló trónusa elé s hogy hirdesse Isten igéjét a lelkek épülésére. A világhírű gyógyító helynek, a hol ez történt, sok ezerre rúgó magyar vendége közül csak mintegy kétszáz hallgatta meg a magyar református istentisztiszteletre hívogató szózatot. De ha csak ennyi hallgatta is meg, volt azok között minden konfessziójú. Nem azt nézték, hogy református ritusú lesz-e az az istentisztelet, hanem azt, hogy magyar lesz s magyar nyelven fog rajta felhangzani az Istent magasztaló ének, az Isten segedelmét kérő imádság és a lelkeket jóra vezérlő tanítás. S a távol fekvő édes hazára emlékezés, az utána való vágyakozás, az anyanyelv varázsa s ha a talán nem is mindenek felett és nem is mindenek, de sokak lelkében feltámadt Isten után való vágyakozás eggyé forrasztotta a különböző hitet valló s személy szerint egymásra nézve legnagyobb részben ismeretlen gyülekezetet. Nem maradt szív megindulás nélkül, a mikor felhangzott a Himnusz és a magyar zsoltár. Nem őrizte meg emberi büszkeségét egy lélek sem, a mikor az ősz lelkipásztor mély alázattal, imádattal teljes és költői szépségű imádsága az Úr trónusa elé vezérelte. S nem volt egyetlen figyelmetlen hallgató sem, a míg szépen, a helyzetnek és körülményeknek megfelelőleg hangzott a tanítás János ev. 5.5-9. versei alapján a Bethesda tavánál hosszú éveken át gyógyulást váró és Jézus, a csodálatos orvos által testében és lelkében meggyógyított beteg megépüléséről. A mikor pedig az ütóimádságban felhangzott a könyörgés a távol maradt, sokat szenvedett édes anyáért, a magyar hazáért, majd pedi záro-énekül felzendült a „Hazádnak rendületlenül", a megindult szivekből felfakadt a könnyek forrása s a templomból kijövök ajkán sűrűn hangzott el a kívánság: bár csak minél többször lehetne ilyenben részünk 1 Hogy liol, merre folyt le az idegenben ez a magyar istentisztelet -s ki volt az a magyar lelkipásztor, a ki még gyülekezetétől távol is a lelkek pásztorának bizonyította magáU annak leírását az olvasó .megtalálhatja a hírek rovatában. E helyen én ennek a magyar istentiszteletnek a tanulságát kívánom levonni és azzal kapcsolatban lelki gondoztonaífcaais, .egy figyelemre méltó szükségletére kívánok rámutatni. Tanulsága e magyar istentiszteletnek az, hogy az idegenben, főként a gyógyulással biztatgató helyeken, vágynak a lelkek nemcsak a magyar szó, hanem az Isten tanító és vigasztaló igéje után is. A szükség, a mi ebből a tanulságból következik: a lelkek eme vágyakozásának kielégítéséről való gondoskodás. A hazától elszakadt véreink és híveink lelki szükségletéről való gondoskodás úgy Szlavóniát, Romániát, mint Eszakamerikát illetőleg már megvan és évről évre erőteljesebbé és szervezettebbé válik. Arról azonban, hogy a nem évekre, talán örökre eltávozott, hanem csak egy időre a hazán kívül gyógyulást kereső véreink és híveink is megnyerjék az idegenben egészen természetesen fokozódva jelentkező lelki szükségeik kielégíttetését, még eddig nem gondoskodtunk. Hazai gyógyító és üdülőhelyeink közül kettőn, Feketehegyen és Tátrafüreden van ugyan gondoskodás a felől, hogy a nyári időben magyar református istentiszteletek tartassanak; azok a külföldi nyógyitó helyek azonban, a melyeket a magyarok évenként sok-sok ezrével szoktak felkeresni, hogy betegségüktől szabaduljanak, eddig még nem keltették fel figyelmünket e tekintetben. Pedig közvetlen tapasztalatból mondhatom, hogy gondoskodásunknak e külföldi nagy gyógyítóhelyekre való kiterjesztése igen üdvös eredménnyel járna, mind a lelkek gondozása, mind egyházunk tekintélyének és az iránta való tiszteletnek fokozása tekintetéből. Maga, az otthontól, a hazától való, bár csak ideig tartó elszakadás már arra hangolja a lelket, hogy elhagyottságában társaságot szerezzen és pedig, ha lehet, a saját nemzetéből. Ezért megy könnyen az idegenben a honfitársakkal való ismerkedés, a melyben mindenkor sokkal erősebb a honfitársi érzelem, mint az állásnak, rangnak, módnak a keresése. De még erősebb az elhagyatottság érzete és a társaság keresésének vágya akkor, ha betegen kell valakinek idegenben tartózkodnia. Milyen könnyen nyílnak fel ilyenkor a szívek egymással szemben! Milyen jól esik elpanaszolni az embernek a maga baját s hallani egy-egy biztató, vigasztaló szót a honfitárstól! De az idegen föld, az idegen nyelv, az idegen környezet nemcsak a honfitársakhoz hozza közelebb az embert, főként a beteg, gyógyulást kereső embert, hanem az Istenhez is! Ha gyógyulása szépen halad előre, önkénytelenül is közeledik a reménykedő beteg lelke Ahhoz, a ki hatalmával, kegyelmével felé nyújtja a természet gyógyító erejében atyai áldását. Ha pedig a természet erőihez fűzött reménységei halványodni kezdenek, vagy épen a semmiségbe veszni készülnek, akkor meg még nagyobb az elhagyottság érzete, még erősebb a segedelem után való vágy, a mely a vigasztalást, a reménységet csak az Istenben találja meg! Az ilyen, Istenhez közeledő, Isten után vágyó lelkek vigasztalása, bátorítása, a mennyei Atyában való megnyugtatása olyan keresztyéni kötelesség, a melynek teljesítésétől függ Isten országának öröklése! Az utolsó