Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-21 / 29. szám

bensőséges keresztyén szellemben ment végbe az egyesülés alaki kimondása. A „Semaine Religieuse ' cz. genéve-i evangéliumi protestáns lap is történelmi jelentőségű zsinatnak (Un Synode liistorique á Páris; 1912 júl. 13) nevezi. Monod Wilfred párisi lelkész vezette a bevezető ülést. Az egyesülést kimondó iilóst Lafon vezette. A két egyház eme vezéremberei készítették ós terjesztették elő az adminisztratív egyesülés tervét. Felolvasták mindkét csoport Elvi Nyilatkozatait, melyek meleg keresztyén hittel, erős nemzeti érzéssel és szabadelvűséggel ékesek és gazdagok. Az Elvi Nyilatkozatokban a közös szellemet mindakettő fel- és elismerte s ezen a közös alapon jött létre az egyesülés. Az egyesült ref. egyházak testvéri kezüket nyújtják a jobboldalnak is. Az szintén melegen köszöntötte a zsinatot. így nemsokára megvalósulhat a hugenotta protestántizmusnak forrón kívánt egyesülése és megerősödése. Az értékes nyilatkozatokat ez alkalommal helyszűke miatt nem közölhetjük. Most csak a közös nemzeti és keresztyén szellemből fakadt áldásos egyesülés tényére mutatunk rá. Az erők egyesítésének emez örvendetes példájával szemben vájjon nem kell-e szomorúsággal nézni a hazai protestántizmus s közelebbről a ref. egyház kebelében azt a pártoskodó, széthúzó, gyűlölködő szellemet, mely az országos lelkészegyesület és az egyetemes egyház egységét is feláldozná pártérdekének ?! Pedig mennyivel szükségesebb és áldásosabb volna azt mondanunk a franczia ref. középiránnyal: Hit és Szabadság; Szabadság és Hit! Pedig mennyivel elsőrendűbb és alkotóerejűbb volna azt mondanunk a franczia ref. balpárttal: Evangélium és Szabadság! Az Evangélium, Hit és Szabadság erejével való haladás a mi legparancsolóbb feladatunk! V. J. ISKOLAÜGY. Elemi iskoláink államosításának kérdéséhez. Református egyházunknak évszázadokon át nagy gonddal ápolt „veteményes kertjei", a népiskolák, egymásután szakadoznak le az egyház testéről. Tudom jól, hogy fájdalommal szemléli mindenki ezt a valóban szomorú jelenséget. Hiszen jól tudja mindegyikünk, atyáinknak mennyi áldozata alapította és tartotta fenn őket. Azt is jól tudjuk, hogy a reformácziónak Magyarországon való elterjesztésére magyar reformátoraink az iskolákban tettek legtöbbet. Ismeretes, hogy előbb mindegyikük iskolamester volt, mielőtt pap lett volna, sőt a legtöb helyen a papsággal össze volt kötve az iskolának vezetése is. Meg vagyok győződve, hogy a református népiskola volt az az erőforrás, melyből mint kiapadhatatlan kútfőből egyházunk az elnyomatások idején erejét, merítette. Jól értsük meg, hogy azt a bámulatos ellenálló erőt, melyet atyáink — ellenfeleiknek is csodálkozására — a reakczionárius törekvésekkel szemben tanúsítottak, az iskolából vitték magukkal, melyet koruknak rendkívüli eseményei azontúl még fokoztak bennünk. Még ma is, a hol egészséges kálvinista gyülekezeteink vannak, mindenütt ott áll a lelkész munkája mögött az iskola, úgy, hogy az ilyen helyeken a papot valóban úgy lehet tekinteni, mint a kinek hivatása a beoltott erők konzerválása, állandósítása, mert a magvetés munkáját már elvégezte az iskola. Es régebben ezt a munkáját kitűnően végezte, a minek nyoma meglátszik a mai öregek vallásosságán, egyháziasságán. De végezze az iskola bárhogy a maga kötelességét, abban megállapodhatunk, hogy nekünk népiskoláinkra szükségünk van. Nagyon meglepő tehát az a részvétlenség, melyben e fontos dolog részesül. Pedig e kérdés oly nagy érdekű, hogy e körül már egész irodalomnak kellett volna keletkeznie, legalább egyházi lapjainkban. Mennyi életrevaló, hasznos eszmét vethettek volna fel az olyanok, a kik — kénytelen-kelletlen — már keresztülvitték iskoláikat az államosításon. (Ilyen esetben, hallgatni — nem arany.) De mindenekfelett érdekelnie kellene ennek az ügynek a felsőbb egyházi fórumokat s már eddig meg kellett volna indítaniok az akcziót abban az irányban, hogy a ma már mindjobban fölkapott államosítási törekvéseknek eleje vétessék. Való, hogy legtöbbet tesznek még ezen a téren az egyes egyházak lelkészei, a kik igazán a végletekig húzzák, halasztják — persze ebben a stádiumban már az egyháznak is csak kárára — iskoláinknak az állam kezére való bocsátását. S a mi a legszomorúbb, nem lehet sem anyagi, sem erkölcsi segélyért sehova fordulniok. Az illetékes fórumok legföljebb csak tiltó kezüket emelgetik, de segíteni nekik sem áll hatalmukban. Tény az, hogy egyházaink csak a legvégső szükségben bocsátják ki iskoláikat ápoló kezükből, de épen ennek a végső szükségnek nem volna szabad felmerülnie. Az egyes kis egyházak csekély anyagi és erkölcsi erővel rendelkezvén, e czélból egymagukban vajmi keveset tehetnek. De hát miért vannak egyházunknak testületi * szervei? Nem természetes-e, hogy ezek gondoskodjanak az egyes tagokról, melyeknek ők mintegy a gondolkozó fejét alkotják ? Mindenesetre onnét, de legczélszerűbben az egyetemes ref. egyház részéről kellene kiindulnia a kezdeményezésnek erre vonatkozólag s a magasztos czél érdekében az egyházak maguk is önként a legnagyobb áldozatokat hoznák meg. Igazán szomorú dolog> hogy ezzel az üggyel, melylyel pedig egyházunk léte és jövője is áll és esik, olyan kevéssé törődünk. Ha eljönne az az idő — a mit Isten ne adjon, — hogy minden iskolánk állami kezelésbe kerül, bizony odalesz a mi egyházunk erőssége. Hasonló lesz ez ahhoz az állapothoz, mintha a fát, gyökereit levágva, ültetnők a földbe s azt kívánnók tőle, hogy eredjen meg ós még gyümölcsöt is hozzon. Mintha idők folyamán az iskolák mostoha gyermekeivé váltak volna az egyháznak, pedig tudjuk, hogy régen is, ma is kamatostól fizetik vissza az áldozatot, a mit értük hozunk. Vagy hihetjük-e, hogy az állami iskolákból olyan erős