Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-14 / 28. szám

De azért nem a tanítók elleni gyűlölet ez, hanem az egyház érdekében emelt panasz. Meghaltak már jobbára a lelkészek valláserkölcsi építő munkájokban segédkező tanítók, méltó utódokat nagyon gyéren termelnek a tanítóképezdék a református egyháznak, de a kath. egyháznak igen. * Most, a mikor annyira tele van a levegő az ilyen jelszavakkal: „evang élizáljunku

, mert látjuk, tapasztaljuk, hogy csakugyan a tettre késztető óra üt, zúg, kong, mint valami menekülésre intő félrevert harang szava: fájdalommal kell látnunk, hogy nálunk sok temetést a tanító egyedül végez a lelkész mellőzésével. Ez a szokás, úgy vélem, onnan eredt, hogy a papi kényelem megóvása végett régebben a kevés stóláért az égő pipát letenni, vagy méhesét odahagyni nem találta érdemesnek a kényelemszeretet, hanem azt mondta a gyászoló szegénysorsú félnek: „majd elmegy a rektor úr és szépen elénekli, ha kívánják, el is búcsúztatja halottjukat, nékem pedig, kedves hívem, nem kell fizetni, hiszen maga úgy is szegény ember, nem kell tehát annyit fizetnie". Valójában pedig ez csak azt jelentette, hogy kevés palástdíjra volt az ilyen alkalommal kilátás s így a Nagytiszteletű Úr szépen otthon maradt, így maradt meg ez a káros szokás máig is sok egyházban. De ha már látnunk kell hitükben meglazult gyülekezeteket, hol kettős mértékben kell a lelkipásztornak kezét egyháza ütőerén tartani, miért van az megengedve, hogy a lelki építésre kevésbbé hivatott tanító egyedül, lelkész mellőzésével, végezhessen oly fontos funkcziót, mint a temetés és ott olyan búcsúztatót tarthasson, mely mind a jó ízlést, mind a hitépítést nélkülözi. Ha evangélizálnunk kell, mert kell, akkor ehhez az is feltétlenül szükséges, hogy az egyház testén támadt eme korszerűtlen, elavult és a nép hitéletének fejlődését gátló kinövések valahára eltöröltessenek. Ha ott van a lelkipásztor, mikor a szent keresztség által a Krisztus anyaszentegyházának tagjává beavatja az embert élete hajnalán, ha a szent esküvéssel Isten törvénye szerint való házastársakká emeli az egymást szerető párokat, de mindig Istenben való bizalmat keltő tanítással: akkor miért mellőzik sok helyen a lelkészt a koporsónál, holott épen itt találja a bánat árjában azokat a megtört sziveket, melyek legalkalmasabbak a szent vallás tanítására, az evangélium vígasztalásának befogadására. Es habár leginkább a kicsiny gyermekek koporsójánál mellőzik a lelkészt, szerintem még ott sem szabad csak a tanítónak végezni a temetést, mert a tanító az egyház szolgája, a lelkész pedig az Isten felszentelt szolgája, kinek szent tiszte ott imádsággal átadni a halottat a sírnak s hirdetni a feltámadást és az örökéletet. Hogy valamit fizetni kell a lelkésznek a temetési szolgálatért is, ez csak nem terheli a híveket? Eleget temetek én és sokat eltemet a bölcs pásztor vezetése alatt levő kecskeméti lelkészi hivatal Isten nevében. Minek fél tehát az egyetemes liturgiaügyi bizottság a „rázkódtatások"-tól. Az intézményes intézkedés szükséges volta legalább e téren már elérkezett. Vértesi. KÜLFÖLD. A feminizmus hódításai. A feminizmus az egész világon nagy erővel halad előre. És hiába minden ellenmozgalom, fog is haladni még sokáig, a míg forrongásban levő társadalmunk szellemileg és gazdaságilag is új, szilárdabb alapokra nem helyezkedik. Pedig abban az arányban, a mint a feminizmus halad, fejlődik és erősödik az úgynevezett antifeminista mozgalom is, a mely Angliában és Amerikában, sőt már a kontinensen is itt-ott határozott propagandával működik. És nagy segítségére jött az antifeminista mozgalmaknak a londoni suífrazsettek megbotránkoztató és szomorú szereplése. Ezek az elszánt amazonok már régóta túlmentek azon a határon, a meddig egy nemes, nagy czélokat kitűző mozgalomnak elmenni szabad. Mert a mi ma történik Londonban, az már nemcsak nőiességükből kivetkőzött, hanem emberi méltóságukat is megtagadó tévelygőknek fanatikus őrjöngése. Mindenesetre szomorú perspektívát nyújt ez a jövőre nézve. Mindenki elcsodálkozva olvassa a londoni híreket s valami szomorú kiábrándulás fog el bennünket, a mikor eszünkbe jut: hát ilyenek azok a híres angol ladyk, a világ első és leghiggadtabb nemzetének leányai? És talán épen az ő féktelenségüknek hatása alatt ma már a feminizmusnak két főcsoportja van. Az egyik, a régebbi, a melyből az úgynevezett radikális feministák csoportja alakult. Ezekből kerülnek ki a hírhedt londoni suífrazsettek. A másik pedig az úgynevezett mérsékelt feminizmus, a melynek az a jelszava, hogy a nőket megillető jogokat komolyan, a nőkhöz méltó nemes eszközökkel, minden erőszakosság nélküli, de szívós és kitartó munkával kell kivívni. A hogy egyik írójuk mondta: „A nőknek csak azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a nőmozgalom mint egyetemes kultúrjelenség előtt sohasem a törvények megjavítása és a választójog elnyerése lebeghet mint ezél; mert ez nem lehet más, mint a férfi és nő, valamint a következő nemzedék magasabb fokra való eljuttatása. Egyszóval: dolgozni, szerényen, de dolgozni mindenütt." (Soesman.) Ebben a mondatban körülbelül benne is van a mérsékelt feministáknak minden nemes ideálizmusa s ez a törekvés végeredményében nem lehet ellenszenves az igazi keresztyén felfogás előtt sem. Nálunk Magyarországon is folyton nagyobb és nagyobb lesz a feminista agitáczió. De szerencsére olyan eszközökkel még sem dolgozik, mint az angol suífrazsettek, mert bizonyos, hogy az ilyen dolgokban annyira rögtön ítélkező magyar társadalom rövid úton végezne is velük. Pedig nálunk is vannak azért ilyen radikális hajlamúak. Azonban szerencsére csak kevesen és azok is legnagyobb-