Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

hullámait gyorsan szelték a „Kaiser Franz Josef I." gépei. Az utasok tarka csapata közt elég élénken surrantak a napok; a fekete éjszakákat azonban, mikor a sötét égboltozat rejtélyes homályából alig törekedett elő egy-egy csillag fénye, kissé komolykodó hangulatban vártuk. Talán titokban ott motoszkált a fejünkben, vájjon nem jutunk-e a Titanic rettenetes sorsára s elérjük-e szerencsésen azt a helyet, a hol kikötni akarunk. És elértük. Június 21-én négy órai időtartamra kikötöttünk a meglepően szép Azori-szigeteken; ma, június 24-én, pedig az afrikai Algiersban, a hol a látnivalókra egy egész napunk van. Legközelebbi kikötőhelyünk Nápoly lesz, majd Görögországban Patras, Dalmácziában Raguza s végül Trieszt, onnan meg Fiume. Ezúttal nem útleírást akarok írni; annak másutt lesz a helye. Legfeljebb ha annyit írok, hogy a tengeri hajón különféle emberek voltak. Legtöbben amerikaiak, a kiknek sok a pénzük s hogy költhessenek belőle, Európába hajóznak. Egy tuczat német, a mi elkerülhetetlen. Valamennyinek van vörös Baedekerje és mind csodálja II. Vilmos császárt, akárcsak az amerikaik Rooseveltet. Továbbá sok olasz, horvát, görög és az exotikus nyelveknek több fajta képviselője. Végül néhány száz magyar, kiknek ismertető jelük, hogy mind a hány a kosztot szidta és túrós csuszákról, meg paprikás csirkékről ábrándozott. Legvégül, azaz hogy legelői, két magyar ref. pap, t. i. Szabó László amerikai utazó lelkész és önmagam, a kik nagyon erősen igyekeztünk tartani a kegyes, korrekt hangulatot. Még New-Yorkban voltam, mikor föltettem magamban, hogy ha a hajón lesznek magyar utasok is, istentiszteletet fogok tartani részükre. Jó szándékomat azonban az első vasárnap, június 16-án, lehetetlenség volt megvalósítani. A tengeren ugyanis erőteljes szél fújdogált és ahullámoknak mind nagyobb sörényüknőtt.Tánczoltunk egy kicsit, de leszámítva a leggyöngébb asszonyokat, állottuk a sarat. A reggelinél azonban másképen volt. Legtöbben már az első kanál kávénál elsápadtak és szaladtak kifelé. Minden tál ételnél fogytunk. Közben én is kezdtem érezni halántékomon azt a bizonyos szorongást^ a mi biztos előjele a közelgő tengeri betegségnek. Olykor kellemetlen érzéseim is támadtak. Kezemmel lemondólag legyintve, ott hagytam ón is az ebédlőt. Belevetettem magamat a hajó farán egy kötélfészekbe, hogy a hullámzás legalább engem magamat ki ne dobjon, ha már a többiek mindnyájan szenvedtek alatta. Reggeli után a födélzeten rettenetes látvány tárult elibünk. Mintha a halál angyala kaszált volna végig a hajón. Dühöngő, sápadt ésvonagló alakok szanaszéjjel. Jobb erről nem is beszélni. Az előre nem látott tengeri betegség tehát így hiúsította meg azt az akaratot, hogy a tengeri út első vasárnapján is közös istentiszteletet tartsunk. Mert magán-istentiszteletet minden ember tartott: nem volt senki, a ki a megpróbáltatás eme pillanataiban ne az Istenhez fohászkodott, imádkozott volna. A tenger mormolásában Isten nagyságát látta a hullámok felett imára váló minden gondolat. A másik héten azonban derűre változott az idő. A nap a tenger sötétkék vizéből mindig tüzesebben s biztatóbban mosolygott. S a mikor eljött a hajón töltött második szombatnapunk, a hajó hivatalos napilapjában, az „Austro-American Herald"-ban már a következő híradás is megjelenhetett: „On Sunday morning, at 9 o' clock, by the Very Rev. Dean Z. Kuthy, there will be lield Hungárián Protestant (Calvinistic) divine service." A mi magyarul annyit jelent, hogy Kuthy Zoltán esperes vasárnap reggel 9 órakor magyar kálvinista istentiszteletet fog tartani. S vasárnap reggel ünnepélyes hangulatban gyülekeztünk össze a hajó fedélzetén. 0, bizony igaz, hogy a tenger imádkozni tanít. A határtalanság, a végtelenséglátására önkéntelenül megszállja lelkünket Isten megérzése. Palástosan, kezemben a bibliával, megálltam a fedélzet közepén; körülöttem pedig levett kalappal álltak a magyarok, száznál többen. Néma magábaszállás után felzeng az ajkakról a magyar nemzet imádsága: „Isten áldd meg a magyart." A szemekből szépen, csendesen hulldogáltak a könnyek s mintha a kék égboltozat is a magyarok Himnuszát hallgatta volna. A zsolozsma oda vonzotta a mindenféle fajtájú idegeneket, a kik szintén levett kalappal állták körül a magyarok csoportját. Az ének után imádkoztam; úgy, a mint ama megható pillanatban az Isten a szivemet megihlette. Azután prédikáltam. Megrajzoltam azt a képet, a mely a szülei tiszteletről és a magyar haza iránt való szeretetről beszél s ha eközben hulló könnyeim egybefolytak hallgatóim könnyével, az csak azért volt, mert a szívünk összever, összedobog a szülők tiszteletében ós a magyar haza szeretetében. Majd az úri imádság és az áldás következett; végül pedig a „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar". Még a pogánynak a szíve is megesett volna ezen az imádkozó embertömegen! Áldott legyen az Isten neve, ki elsimította a tenger hullámait és megengedte, hogy ez a néhány száz magyar is erős önérzettel, munkára edzetten közeledhessék az édes szülőhaza felé. Mert a magyar ember mindenütt, Amerikában is, megmarad hazáját szerető, igaz magyarnak. Az idegen lelkek nagy kohójában, Amerikában, a faji beolvadás hatalmas természeti törvényei szerint, a magyar embernek is új lélekké, új egyéniséggé, új faji tényezővé kellene átalakulnia. De ez nem történik egészen így. A magyar haza bujdosó fiainak van egy csodás lelki talizmánjuk, mely lelküket annyira megaczélozza, hogy Amerika veszedelmesen lélekolvasztó kohójában sem olvadnak meg, csupán finoman, amerikaiasan galvánizálódnak. Szeretnék élni vagy ötszáz év múlva, hogy megláthatnám, milyen népfaj verődik össze Amerikában annak következtében, hogy a dán összeházasodik az angollal, az ír a francziával, az olasz valamennyivel, a magyar pedig csak a magyarral. Az amerikaiak igazán a világ legnagyobb vegyészei. Valami varázsló főzőkanállal összekeverik a világ minden részé-