Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-09 / 23. szám

Eszembe sem jut, hogy ezzel a tanári bíráskodás helyes vagy helytelen volta felett kívánnék ítélkezni. Csak új szempontot szeretnék bevinni az ítélkezésbe s a tanárságot megkímélni olyan terhes kötelezettségtől, melynek csupán ódiuma van, s ezzel együtt az iskolát is megkímélni a gyűlölködéstől, melynek épen a fegyelmi kérdések kezelése miatt állandóan ki van téve. Hiszem, hogy a büntetés is elveszítené a megtorlás jelleget s a tanuló ifjúság is nagyobb bizalommal fogadná, a társadalom pedig önnön ítéletét látná a szülei szék határozatában. Elveszne minden ok arra, hogy a tanárral szemben a dacz és képmutatás feltámadjon, vagy épen tápot nyerjen ; valamint az esetleges enyheség következményei sem tehetnének pusztítást, mert a szülék szerint változó székek ítélkezésének súlyosabb vagy enyhébb mértékét előre kiszámítani nem lehetne, míg a tanári széket nagyban kötötte az analógia s az összehasonlításra előre építhetett a diáki lelemény. És elmaradna az a rendkívül áldatlan helyzet is, hogy a tanárnak olyan egyénnel kell foglalkoznia, a kire ő kitiltó véleményt és ítéletet mondott. Kegyelmi úton ugyanis megmásítható az ítélet, az igazgató-tanács útján. Sokféle befolyás szerint, de még a kegyelmezés természetétől függően is nagyon különböző az eljárás nemcsak iskolánként, hanem esetenként is. De a kegyelmet nyert tanuló mindig gyűlölt ellenségét látja egykori bírájában, annyival inkább, mert eléggé nem rosszalhatóan ugyan, de legtöbbször kiszivárognak a különböző álláspontok s a szerint alakul ki a diáki közvélemény jó tanárról, rossz tanárról. Hogy ez az érzés halványul az idők folytán, az természetes; de teljes kihalását a naponkénti látás, találkozás, készüléskörüli véleményeltérések stb. megakadályozzák. A minthogy a tanári szívben is benne marad végiglen egy árny, egy folt, annyira, hogy a találkozókon is ott settenkedik 20—30 év múlva. Ilyesforma gondolatok megvalósítása által remélem és várom én az orvoslást, a gyógyítást s megkímélését tanárnak, diáknak a megtorlástól, a büntetéstől s az ezzel együttjáró sok-sok rossztól, nyűgtől és átoktól. Minden büntetési újítás olyan irányzat jegyében folyik napjainkban, hogy az a büntetett megmentésére és megtartására törekszik, nem a bűntett megtorlására; a bosszú háttérbe szorul a szeretet alkotásai mögött, mert nyilvánvalóbbá válik naponként, hogy a megtorlás még a felnőttek társadalmában is inkább bűnre ingerlő, mint. leszoktató, javító hatással van. * Akkor végez az iskola igazán nemes feladatot, ha nem engedi idáig fajulni az állapotokat, hanem megelőzi az erkölcsi korcsosulás bekövetkeztét s lehetőleg elejét veszi minden rossz lelki irányzatnak. Ideális állapotokat kétségtelenül utópikus dolog volna várni bármely intézménytől ; hisz még legtökéletesebb erkölcsi biztosító intézetünk, a család sem tud eléggé védeni és mentesíteni. És a mily mértékben válik súlyosabbá a megélhetés, és lesz nyomasztóbbá a kenyérgond, hogy nemcsak a férfi egész fizikai és szellemi erejét, de még a házasságban élő nő figyelmét, képességeit és idejét is leköti, olyan mértékben fogja áthárítani más intézményre azokat a feladatokat és terheket, melyek őt az életfenntartás biztosítása körüli harczban gátolják. Pedig már a családban élő gyermekek is legalább egy egész lény minden figyelmét igényelik s a hol a férfi a kenyérkereső, ott a nő a háztartás és nevelés gondjainak magáravételével olyan nagy ós nevezetes, nemzeti és egyházi, de általános emberi szempontból is pótolhatatlan feladatot vállal és végez, minőt a feminizmus semmiféle téren felmutatni nem tud, melyhez fogható közhasznú tevékenységet a nő sehol nem ér és nem érhet el. Ámde ma olyan áramlatokat vetett felszínre a szellemi élet terén elért sok s nagy eredmény, a gazdasági téren váratlanul beállt értékcserélődés, hogy az igények hihetetlenül, napról napra óriássá váltak s ezeknek kielégítésére a férfiú is szívesen látja a jövedelemszaporító s a házasságban tőkét képviselő nőt. Ennek pedig természetes következménye, hogy eddigi szerepkörének nagy részétől szabadulni iparkodik. így az iskolákkal szemben egyre hangosabbá váló követelés, hogy neveljenek, nem üres jelszó, hanem jogos és az időket jellemző követelés. De viszont súlyosabbá vált az iskola feladata is, a mennyiben a családi feladatok végzésére nem támaszkodhatik. A tanítási órák jelentős része még felsőbb osztályokban is olyan nevelési feladatok végzésével telik el, a melyek eddig a családban nyertek szerencsés elintézést. Megszaporodott és felelősségre nézve is nagyranőtt teendői végzésében baráti kézre sehol nem talál az iskola, — sőt segítség helyett újabb legyőzésre váró akadályok tornyosulnak elébe. Gondoljunk az utczára, annak rendkívül nagy hatásárR. melyet kicsikar a legellenálóbb kedélytől is színeivel, mozgalmasságával, vonalaival* hangosságával. Ilyen figyelmeztető eszközök semmiféle tényezőnek nem állanak rendelkezésére. S azzal is erősebb, mélyebb és állandóbb a hatás, hogy napról napra ismétlődik és nevelői tendencziája nem lép előtérbe, nem válik tudatossá, hanem közvetlen és önkénytelen, naiv és meleg. Sokszor a művészi forma is támogatja; az utcza szívéhéz nyomuló művészet szólal meg a kirakatokban, képekben, illusztrácziókban, plakátokon, díszítéseken, ruhákon stb. Emelkedett léleknek, nagy intuitív erőknek módjában áll e benyomások között mélyreható elvek teremtésével rendet alkotni, lekötve s belső kapcsolatokban állandósítva a jót, szépet, igazat, s kiküszöbölve ezeknek ellenkezőit. Hogy ezt csak közelítőleg is megtehessem, nekem is ott kell élnem abban a miljőben s leszállanom korban ifjaimhoz, hogy úgy érezzem a hatást, mint Ők; azokért lelkesedjem, melyek az ő szívüket megdobbantják; azok hagyjanak illetetlenül, melyek náluk találtak süket fiilekre. Egészen közel kell lennem állandóan hozzájuk, hogy halljam egymásközti önfeledt beszélgetésüket, tréfáikat, játékaikat, vicczeiket, melyekben újra életre kelnek a nyert