Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-02 / 22. szám

hatatlan virágai még* a mezők liliomainál is gazdagabban legyenek felöltöztetve a Szentlélek ereje által . . . Mosselmans után Z. A protestáns liberalizmus kérdéséhez. I. A protestáns liberalizmusnak lapunkban felvetett kérdése több felöl keltett visszhangot. A visszhangok azonban barátságtalanul s nem is tisztán tagolva feleltek. Úgy látszik, hogy az első kiáltásnak csak a legélesebb hangjai érintették a lelkeket s ezekre jött meg a visszhang; az alaphangok azonban nem igen találták meg rezonáló objektumaikat, s így a kérdés más térre vitetett át, mint a melyen maradnia és tárgyaltatnia kellett volna. Megkísérlem tehát, hogy a kérdést visszavigyem oda, a hova való s a hova szánva volt: a komoly, higgadt megbeszélés terére. A protestantizmusnak és a liberalizmusnak egymáshoz való viszonyáról kívánván szólani, legelső sorban is azt a tételt kell leszögeznünk, hogy a protestantizmus más, mint liberális, nem lehet. Liberalizmusa magában foglalja a lelkiismeretnek, a kutatásnak, a gondolatnak és a véleménynek szabadságát s a tiltakozást minden emberi tekintély vagy hatalom által való lelki megkötöttség ellen. Azon vitatkozni tehát, hogy a protestantizmusnak hova kell állania az örök és a mai emberiség evolucziójában: a felvilágosodás és a haladás, vagy pedig a középkor felé visszavezetni akaró törekvések mellé-e? — teljesen felesleges. A protestantizmus csak abban az irányban haladhat és dolgozhat, a mely felé az emberiség lelkiismereti és polgári szabadságának s ezekkel együtt boldogságának iránytűje mutat. A felvetett kérdésnek nem is ez ,a forduló sarka. Hanem az, hogy vannak-e a protestáns liberalizmusnak az egyház életén belől és tudományos, társadalmi és állami érvényesülése terein kivül bizonyos korlátai vagy nincsenek, s ha vannak, ki által és hol állíttattak azok fel s meddig és mennyiben kell azok által magunkat megszoríttatva és irányíttatva éreznünk? Hogy vannak-e a protestáns liberalizmusnak bizonyos korlátai vagy nincsenek ? — erre a kérdésre nem nehéz a feleletet megtalálnunk, ha a „protestáns" név értelmével tisztába jövünk. Nagyon általánossá vált az a felfogás, hogy protestálni annyi, mint tiltakozni, s ebből folyólag a protestantizmus tiltakozás; tiltakozás a lelkiismeretnek, a gondolatnak és a véleménynek minden emberi tekintély vagy hatalom által való megkötöztetése és elnyomása ellen. A protestáns névnek ilyen értelmezése és alkalmazása azonban nagyon egyoldalú, s ez az egyoldalúság jó részben az oka és magyarázata annak, hogy a protestáns liberalizmus értelmezésében és alkalmazásában gyakran elvesztjük a talajt lábaink alól. A „protestor" ige magyaros alakja, a „protestálni" kétségtelenül magában hordja a tiltakozást is, főként, ha a protestáns név históriai eredetét és alkalmazását tekintjük. Hordoz azonban magában mást is, azt, hogy: nyilván bizonyságot tenni. Mi felől? Az igazság felől. S mi ez az igazság? Istennek a maga lényege, a világ és benne az ember teremtésével való czélja, az ember természete, állapota, rendeltetése, földi és túlvilági sorsa felől adott kijelentése. S hol van letéve ez az igazság? A teljes szentírásban, s reánk, protestáns keresztyénekre nézve legfőképen a Krisztus által hirdetett evangéliumot magában foglaló újtestamentumban. Nekünk, magyar protestánsoknak történelmi nevünk: helvét hitvallású és ágostai hitvallású evangélikusok. Ágostai hitvallású evangelikus testvéreink e történelmi nevet meg is tartották mind a mai napig. Mi reformátusok átváltoztattuk azt, előbb „evangélium szerint reformált"-ra, legutóbb pedig — vagy a nagy liberalizmusból vagy a lényeget figyelembe nem vevő rövidségkeresésből kifolyólag — kilöktük nevünkből még az evangéliumot is s lettünk csupán „református"-okká. De bármennyire eltértünk is történelmi nevünktől, egyértelműleg valljuk, evangélikusok és reformátusok, hogy az evangélium örök fundamentumán állunk és hitünk s cselekedeteink egyetlen zsinórmértéke csak a Szentírásban foglalt isteni kijelentés. Ennek a kijelentésnek elhoinályosítása és meghamisítása ellen tiltakozunk, s ennek a kijelentésnek örök igazsága mellett teszünk tehát bizonyságot mi protestánsok. De ha nemcsak a tiltakozás, hanem a bizonyságtétel is a hivatásunk e világban, s e bizonyságtételünk alapja a szentírás és tartalma az abban foglalt örök isteni kijelentés, — akkor ebből természetesen kell folynia annak a következtetésnek és tételnek is, hogy a protestantizmus liberalizmusának szentirásinak, evangéliuminak is kell lennie, s hogy ennek a protestáns liberalizmusnak, ha fundamentumát nem akarja ellökni lábai alól, mindig látnia és tisztelnie kell azokat a korlátokat, a melyeket abban az örök kijelentésben maga a kijelentő Isten állított fel, hitünk tartalmát, cselekedeteink törvényeit és egyházunk szellemét és életét illetőleg. A protestáns liberalizmus tehát nem korlátlan, hanem a szentírásban foglalt isteni kijelentés által korlátozott liberalizmus lehet. Az olyan libe-