Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-28 / 17. szám

a rokoni szívbe, a mely itt keresi a bosszút és felhasználja e szent alkalmat malicziája kifejezésére. Ilyen és hasonló esetből micsoda perpatvarok és parázs verekedések támadnak — azt kedves szerkesztő uramnál nem is sejtik, csak mi látjuk, s mind jobban erősödik meg bennünk a meggyőződés, hogy a verses'búcsúztató eltörlendő! De ki vigye végbe és hogyan? Az a szegény tanító gyenge faktor arra, hogy ily gyökeres reform megvalósításának terhét, a felelősség érzését viselje és — ő sehogy se teheti. A pap — megint nem alkalmas, mert bármily egyetértéssel vinné is végbe a tanítóval, azért nem törölhetné ki a nép szívéből azt a feltevést, hogy íme irigyli a tanítótól a stólát, mert ő 1—2 koronát kap, a tanító meg 5-öt. . . stb. Tövisnek ez is elég arra, hogy a Krisztusban való élet örökké tartó voltáról bizonyságot tevő beszéd vagy tanítás hatás és vigasztalás nélkül hangozzék el! Itt gyökeres reform kell! Nem nékünk kell ezt eltörölni itt lenn — hanem gyűléseinknek ott fenn! Népünk respektálja az írott törvényt — és ha nyomtatásban kerületi vagy konventi jegyzőkönyvben látja, hogy a verses búcsúztató, mint ízléstelen része liturgiánknak, eltöröltetik és lelkészi szolgálat nélkül temetés el nem végezhető, még akkor sem, ha a gyászoló család szegénysége miatt ingyen kell is a lelkésznek a szolgálatot végeznie — akkor egy csapásra elvégeztetett a búcsúztató temetései Ha felső gyűlési határozat áll az egyházi szolgák mögött, akkor lesz bátorság lent a hozott határozat érvényesítésére, mert a felelősség a első fórumon van. Ez volna legillőbb búcsúztató a — búcsúztatón! Isten áldja szerkesztő uram I Balatoni István. NEKROLOG. RACZKEVI EÖTVÖS SÁNDOR 1832. január 24—1912. április 13. A fülöpszállási egyházban félszázadot meghaladó, hűséges lelkipásztorkodás után az áldó Isten gazdag kegyelmi ajándékaiban bővölködő Eötvös Sándornak jóságos, szerető lelke a pásztorok és a nyáj Urához tért meg. Csendes, munkás, eredményes élet omlott össze csendesen, zúgolódás nélkül hordozott nagy szenvedések terhe alatt. Április 13-án 81 éves korában tért pihenni e felejthetetlen vándortársunk. Hiába forgatom elmémben az írás szavát: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolczvan esztendő". Hiába látom a tapasztalás látó szemével, hogy az Isten a természeti élet számára örök törvényül diktálta'az elmúlás parancsolatát; hiába igyekezném magamat azzal megnyugtatni, hogy a halál szele most érett gyümölcsöt vert le az élet fájáról: az emberi mód szerint való vigasztalás, az emberi értelem szerint való igazság a lelkemnek enyhületet nem ad. Eötvös Sándorban azok a szívek, a melyek hozzá közel álltak és az én szívem is felejthetetlen, megsírathatatlan értéket veszítettek el s ezeknek a szíveknek még a résztvevő szeretet biztatgatása, könnyekbe fürösztött vigasztalása is csak olyan, mint Jób barátainak szava: ártalmas vigasztalás, mert a könnyező szeretet, a remegő szívű, a remegő szavú részvét csak a veszteség nagyságát, a fájdalom mélységét méri. Azt látom, hogy „a seregeknek Istene hatalmas: elveszi Jeruzsálemtől a támaszt, a táplálót, a birót, a jövendő dolgoknak meglátóját, a becsületest, a tanácsost, az ékesen szólót". Azt tudom, hogy a seregeknek hatalmas Istene kegyelmes és ha életünk egén nehéz felhők úsznak, mint valami megtépett gyászköntös, e felhők foszlányán keresztül is reánk árasztja irgalmának sugarait, hogy megérintse, felköltse bágyadt, szenvedő, elalélt lelkünket. Ez a kegyelem öntse világosságát és vigasztalását mindazokra, a kiknek szemét köny lepi el, ajkán panasz ül, szívében fájdalom és keserűség lakik. A léleknek a vérnél erősebb köteléke fűzött az elköltözötthöz. Mindig boldog álmélkodással álltam előtte, az egyszerűnek látszó, csuda nagy lélek előtt, a mely telve volt a kedvességnek virágaival s a jóságnak gyümölcseivel. Kevés szót termett ez a lélek és sok cselekedetet, nem fogadkozott, de áldozott, nem ítélt, hanem javított, soha nem ütött, mindig csak simogatott. Lelke nemesség és derű, hite ragyogás és élet, szeretete erő és munka, az Úr dolgaiban való forgolódása hűség és tündöklő becsület. Csendesen, zajtalanul és folytonosan munkálkodott, mint a természetnek azok a titkos erői, a melyek nem viharoknak, mennydörgéseknek, villámlásoknak, földindulásoknak képében rázzák meg a föld sarkait, hanem szinte észrevétlenül virágokkal hintik be a mezőt s élettel, áldással rakják tele a gazdag Isten gondviselésének asztalát, hogy megvidámuljon az embereknek szíve. Az elköltözött léleknek most már összeomlott sátora is erős, kész eszköz volt a lélek számára. Az időviselte, betegséggyötörte test még az utolsó napokban is az egykori hatalmas erőt mutatta, mint a hogy a romok is beszélnek az összeomlott vagy düledező vár hajdani erejéről és szépségéről. A hangja olyan volt, mint a tiszta érczű harang lágy szava vagy mint a vihar zúgása és szinte érzékileg varázslatos hatalommal hirdette e hang a megfeszített Jézustól vett hitet és döntögette a hitetlen, tudatlan vagy önző lelkek bálványait. Összegyülekezett a temetésre a község apraja-nagyja, hogy könyező szívvel vegyen búcsút hű pásztorától. Összehívta az Úr a mi szomorúságainknak sokaságát, mint a népeknek tömegét, hogy szeretetünk, hálánk, tisz-