Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-21 / 16. szám

A debreczeni liberálizmus. A protestáns liberálizmus kérdéséről egy vezérczikket közöltünk, a melyre már a válasz is megérkezett Debreczenből. Mi a kérdést még továbbra is napirenden tartjuk, mert úgy látjuk, hogy annak megvitatása a debreczeni czikkek után még inkább időszerű. Előre is kijelentjük azonban, hogy a tárgyalások hangját meg fogjuk változtatni, mert ez minálunk a mult alkalommal csak rendkívüli kivétel volt. Hogy múltkori czikkünket olyan hangon írtuk, annak bizonyára meg voltak a maga súlyos okai. A kisebbik az, hogy már hosszú idő óta tapasztaljuk, hogy a debreczeni lapok különösen a budapesti ev. munkák és talán azok vezetőivel szemben is ellenszenvvel viseltetnek. A lekicsinylő gúny, sőt nem egyszer a czinizmus hangján illettek oly mozgalmakat, melyeknek igazán csak egy hibájuk lehetett, az, hogy az egyház ügyeiért a maguk módja szerint ugyan, de talán még mindig nem elég buzgósággal feküdtek neki a munkának. Végül aztán megjelent egy minősíthetetlen rosszakaratú s főleg rideg czinizmussal megirt czikk, mely ellenreformáczióval, jezsuitizmussal, sötét nemzetköziséggel, klasszikus farizeizmussal stb. vádol meg bennünket, budapestieket ; oly dolgokkal tehát, melyek egyházi tekintetben egyenrangúak pl. a hazaárulás és egyéb főbenjáró bűnök vádjaival a politikában. Ez persze mind tiszta szeretetből történt s az összes gúnyolódások már hosszú idő óta csak azért tartanak, mert a felebaráti szeretet töltötte el kebleiket mi irántunk. Szegezzük tehát le, hogy ezt a hangot öle kezdték és már régóta folytatták velünk szemben. Elhatároztuk tehát, hogy bocsánatot kérve e tisztes lap olvasóitól, sőt még a betűitől is, megpróbáljuk egyszer a „debreczeni hang"-ot megütni, az ő saját hangnemükben bírálván cselekedeteiket, hadd lássák, hogy az az általuk annyira hangoztatott türelem és szeretet magvai mily virágokat teremnek a saját kertjeikben. A válasz megérkezett. Mindenki láthatja az ideális elvek érvényesülését a gyakorlatban. Ezzel az aprólékos kérdéseket elintéztük. Még egyszer kijelentjük, hogy sajnáljuk, hogy ilyen hangon kellett írnunk, de szükség volt reá, nehogy úgy tűnjünk fel, mintha minden rugdosást kénytelenek lennénk szótlanul tűrni, akármennyire is olyan világfájdalmas gerincztelen keresztyéneknek is gondolnak bennünket. Most pedig a továbbiakban a lehető legtárgyilagosabb tudományos érvelés terén fogunk maradni s ily szellemben fogunk a debreczeni lapok néhány czikkére megjegyzést tenni. Hogy a debreczeni ref. egyházi lapok oly egyértelműen foglalnak állást a ref. keresztyénség mellett, sőt még a konfessziókhoz való hűség elvét is hangsúlyozzák, ezt mi a legnagyobb örömmel konstatáljuk és bár eddig sem kételkedtünk ez elvi álláspont létezésében, mégis mindezt újra leszegezzük. Hisz mi is ugyanezen az alapon állunk. így tehát a hit dolgának összes főbb kérdéseiben elvi eltérés nem is leliet köztünk. A különbség csak abban van bizonyára, hogy mily eszközökkel, mily formában s mily szellemben igyekezzünk ezt a hittartalmat öntudatos, aktiv hatóerővé tenni a mi egyházunk életében. Mert szektáskodásra hajlók és pietisták nem vagyunk ; ezt a nevet mindig is idézőjelben szoktuk közölni, jeléül annak, hogy mindezt csak imputálják nekiink. Hogy azonban a pietas-ra, tehát hitünknek a keresztyén társadalmi élet minden viszonylatára való kihatására és érvényesülésére törekszünk, az természetes. Erre nézve a Krisztustól vettünk utasítást s pietas-unk Pál apostol, Augusztinusz ós Kálvin nyomdokaiban járt és akar járni ezután is. Hogy azonban Budapest ennek a pietasnak, tehát a tiszta nemes keresztyén érzületnek és ideálizmusnak megteremtésére, felélesztésére és társadalmi érvényesítésére külföldi példák nyomán egészen specziális eszközöket alkalmaz, azt elismerjük és mi azt hisszük, hogy ez az a terrénuvi, a hol a legtöbb ellenszenv ébred elle nünk Debreczenben. A belmisszió és a belmissziói munkásság mikéntjének a kérdése1

az, a mi elválaszthat bennünket csupán, mert hisz elvi különbségek közöttünk nem lehetnek. A mi kálvinizmusui)k, vagy mondjuk neo-kálvinizmusunk militans szellemű. A legerősebb aktivitásra törekszik. Azt a kálvinizmust, azt a ref. keresztyénséget akarja megteremteni, mely a csendes szemlélődés és passzív rajongás helyett az egész társadalomban hatóerő és tényező akar lenni. Ez hódította meg Amerikát, tette naggyá s gazdaggá Hollandiát és Angliát s ajándékozott kipusztíthatatlan szívósságot és őserőt a — magyar fajnak is. Erre mondta Troeltsch, a híres német theológus, hogy az „die Religion der Aktivitat und des Heroismus". Hogy pedig az ilyen i ef. keresztyénség mily messze áll attól a vérszegény, sápadt, kolostorok czelláiba visszahúzódó pietizmustól, a milyennek minket a vidéken képzelnek, az nyilvánvaló. És hogy mi sem vagyunk ilyenek, azt mindenki tudja, a ki érdemesnek tartotta a mi magyar mozgalmunkat egy kissé közelebb vizsgálni s a vezetőivel közelebbről is megismerkedni. És higyjék el nekünk a debreczeniek, hogy a mi új élet, új mozgolódás, szervezkedés megindult Magyarországon, az ennek a világszerte új aktivitásra ébredt ref. szellemnek magyarországi hullámveréseiből állott elő. Sőt még boldog emlékű Gergely Antal is itt tanulta meg a belmissziói munkálkodás gyakorlatát, ő tehát épen olyan pietista volt, hogy ezt a képtelen szót ismét használjam, mint a többi budapesti munkatársak. Ifjúságának egész lelkesedésével vett részt annak idején ő is a pesti mozgalmakban. És meg vagyunk győződve arról is, hogy a csodálatosan aktiv s minden intenzív egyházi munkát pártoló Bethlen Gábor, a kire a „Lelkészegyesület" hivatkozik, bizonyára szeretettel karolná fel ma is a mi mozgalmunkat, ha élne. Igazán végtelenül szomorú jelenség tehát, ha azért támadnak bennünket, mert nagyobb aktivitással dol-