Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-14 / 2. szám

magát valamely theol. iskola dogmatikus • szellemétől.) Ezekkel az alapelvekkel a theológus legjobban magának a szövegnek tanulmányozása közben, az exegetikai előadásokon ismerkedik meg, úgy hogy külön előadásokra e tárgyban nincs szükség. A ki azonban e kérdésnek részletesebben utána akar nézni, pompás irodalmat talál e részben is. (P. o. Immer és Lange s a r. kath. Löhnis és Reithmayr művében.) Ugyanúgy vagyunk a bibliai kritikával, vagyis azzal a tudománnyal, mely a bibliai iratok mivoltának vizsgálatával foglalkozik. Kritika már azért is múlhatatlanul szükséges, mert egyetlen-egy bibliai irat sem maradt ránk eredeti kéziratban. A kritika feladata itt ugyanaz, a mi az irodalomtörténetben mindenütt. Foglalkozik minden egyes bibliai irat szövegének alakulásával, úgy formai, mint tartalmi tekintetben, szerzőségével és szereztetési idejével. (Feladata tehát a meglevő külső történeti emlékekből [régi kéziratok, idézetek, fordítások] és benső ismertető jelekből [hibák keletkezése, szerző egyéni sajátsága, korviszonyok] az egész bibliai irat valódiságának, vagy a szöveg épségének s a helyes olvasási módnakhelyreállítása. Tudományos kritika nélkül nincs írásmagyarázat. Eredményére nézve negativ és pozitiv [hipothezisek, konjukturák]. Jól mondja Bunsen: A kritika, fényoldalát tekintve az ev. egyház megifjodásának feltétele s az ev. theológia örök dicsősége ; árnyoldalára nézve azonban a prot. egyház történetének szégyenteljes lapja. [P. o. Strauss-ívdl és Bauer Brúnónál és újabban Delitzsch Fr.-nél.]) Az ószövetség terén, mióta W-ellhausen „Izrael népének története" (1878. I. kötet.) czimű műveken a mozaikus törvény keletkezését a próféták utáni időbe tette, a pentateuchus kritikája foglalkoztatja leginkább az elméket (s az új-szövetség terén a negyedik evangélium hitelességének a kérdése). Az új-szövetségi ' kritika mindinkább közeleg a pozitiv eredmények felé, a miben főkép Harnack A. Új-szövetséget tárgyaló műveinek van lényeges részük, úgy hogy ma már az eltérés közte s a konzervatív Zahn J. között korántsem olyan nagy, mint korábban volt. Külön kritikai előadások hallgatására aligha lesz alkalma, ideje és kedve a theológusnak. A kritikai munkát legjobban megtanulja magukon az exegetikai előadásokon és a gyakorlatokon. [A bibliai kritika őskeresztyén s közép- ós újabbkori történetét a bibliai bevezetéstanból ismerhetjük meg.] A bibliai régiségtant (archeológiát) is, vagyis azoknak a viszonyoknak tudományát, a melyekre a bibliai iratok utalnak, tehát földrajzi, fizikai, történeti, politikai, vallásos [theológiai], szocziális és más viszonyok tudományát is főbb pontjaiban az exegetikai és az egyház legősibb történetéről szóló előadásokon tanulmányozhatja a hallgató. De ha alkalma, ideje és kedve van rá, héber és őskeresztyén régiségtanról külön előadásokat is hallgathat. [Az archeológia egyrészt előkészület az exegesisre, másrészt eredménye annak.] Segítségünkre e téren gazdag irodalom szolgál, a melyről az írásmagyarázati és egyháztörténeti előadások adnak útbaigazítást. [V. ö. Schenkel és Biehm lexikonait, Herzog reálencziklopédiáját s Eivald és Keil bibliai archeológiáját újabbi kiadásaikban.] Elkerülhetetlenül szükséges a bibliai irodalomtörténetnek, vagy szokásos neve szerint az ó- és új-szövetségi bevezetésnek előadásokon való hallgatása s magánszorgalommal való tanulmányozása. E tudomány feladata, kimutatni, hogyan keletkeztek, hogyan maradtak reánk s hogyan kerültek a kánonba az egyes bibliai iratok. Minden egyes iratot tehát úgy kell felfognia, mint sajátos egészet. Meg kell határoznia keletkezése idejét és helyét, s szerzője egyéniségét jellemeznie kell, lehetőleg összes életviszonyaira való tekintettel. Végső czélja e tudománynak az, hogy felmutassa ez iratok kánonná való összegyűjtésének folyamatát. [Behatóbb tanulmányozásra alkalmas Bleek, Keil, Zahn, Cornill, Schlottmann, Kaulen (r. kath.), Riehrn és Eothstein ó- s Bleek, Reuss, Hilgenfeld, Zahn, Holzmann, Jüliclier, Langen (r. kath.) Beyschlag és Weiss új-szövetségi bevezetéstana. Magyar nyelven Varga István adott ki bibliai bevezetést és hermeneutikát: Az új testamentomi szentírásoknak critica históriája és hermeneuticája czím alatt. Debreczen, 1816* s legújabban pedig dr. Erdős József debreczeni ref. theol. tanárnak jelent meg „Új-szövetségi bevezetés"-e a Ref. Egyh. Könyvtárban, Pápa, 1911.] 12. Az ó- és új-szövetségi írásmagyarázat (exegesis). A nyelvtudományi képzettség s az irodalomtörténeti tájékozottság azonban mind csak előkészület a bibliai tudomány főfeladatára : az ó- és új-szövetségi exegesisre. 'E^YTJOIC magyarázatot, tolmácsolást jelent. Már Papias (II. század) „XO^ÍCŰV xopiaxwv íirflrpiQ*-t írt. Az exegesis a bibliai történetet tárgyilagosan, tehát egyéni, dogmatikai, vagy felekezeti nézetektől menten igyekszik felfogni s mások számára is megérthetővé tenni. Ez történik magyarázatok (kommentárok), körülírások (parafrázisok) és fordítások útján. A kommentár a szövegnek a legaprólékosabb részletekbe ható magyarázatát adja; a parafrázis a magyarázott szószerinti szövegnek bővítő értelmezését nyújtja; s a fordítás valamely iratnak eredeti nyelvéből más nyelv köntösében való megjelenítését közli {Luther fordítása, a javított Károfo/i-biblia, Kautzsch és Weizsöcker fordítása.) Különbséget teszünk kurzórius és statárius (folyamatos és elemző) exegesis között. A kurzórius a kezdőre nézve ajánlatos, hogy a lexikon és egy nyelvtan segítségével megbarátkozzék a bibliai szöveggel. A theológus soha sem elégelheti meg a biblia olvasását, mert ezzel szerzi meg ezt a bibliásságot („Bibelfestigkeit"), mely atyáinkat jellemezte. De tanulmányai tovább haladtával statárius exegesissel kell folytonosan foglalkoznia, azaz olyannal, mely minden egyes helynél megállapodik, míg csak minden oldalról meg nem értette azt. E czélból a hallgató tudományos írásmagyarázati előadásokat hallgat s minden egyes bibliai könyvnél a legjobb kommentárokat [Keil és Delitzsch,