Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-24 / 12. szám

NEKROLOG. Özv. Varga Pálné, sz. Kusztos Zsuzsánna 1834—1911. Ott, a régi magyar dicsőséget hirdető visegrádi várromok tövében, szerény kis családi hajlék udvarán, dériitötte őszirózsák, lombjukat vesztett orgonabokrok között tettünk utolsó tisztességet, mondtunk örök búcsút a jó, öreg „tiszteletes asszonyinak. Koporsóját nem állta körül ezernyi tömeg ; felette nem borongott messze elható, általános gyász, bizonyára nevét sem jegyzi fel a történetírás múzsája a késő idők számára ; de erős a hitem, hogy az Elet Könyvének legragyogóbb lapjaira méltatta őt az Úr. Nem tudjuk, hogy hosszú, áldásos életében mit csodáljunk inkább ? Mert hitvesi hűsége, anyai szeretete, művelt, keresztyén lelkülete, fáradhatatlan szorgalma, a nyomorúságon, szenvedésen, a világi veszteségeken mindig diadalmaskodó hite egyaránt követelik, hogy nevét a nagyokat, a lelki nagyságokat megillető tisztelettel és kegyelettel ejtsük ki. Annak a derék embernek, az Úr szolgájának, a szegedi ref. egyház megalapító első lelkészének, Varga Fáinak sorsa valóban „kies helyre esett", a mikor az isteni gondviselés ujj mutatását követve, Kusztos Zsuzsánnát választotta feleségül, kiben Mária hite és Mártha szorgalma a legszebb harmóniában egyesült. Hit és szorgalom, — a szülői házban is ez volt a családi klenódium ; ezt a „szép örökség"-et vitte hozományul férjének. Világi javakat nem is vihetett, hiszen atyja, a dömsödi gazdatiszt, úgyszólván koldus-szegénnyé lett a szabadságharczot követő szomorú időkben, a mikor is végső menedék gyanánt a szerény tanítói pálya nyílt meg a hatalom által kifosztott, üldözött családfő előtt. De e nehéz napokat is elviselhetővé tette a példás, szép családi élet, a hitvesnek önfeláldozó szeretete, a bajokban is helytálló vallásos lelkülete, a mely tulajdonságokat a testvérek közül talán Zsuzsánna örökölt legnagyobb mértékben, így azt lehet mondanunk, hogy Varga Pál választása mellett első sorban e nemes családi hagyományok tették a hódmezővásárhelyi szegény tanítóleányt igazi papnévá. Az élet, e szigorú tanítómester igen nehéz feladatok elé állította őt. Férje a Szegeden és környékén szétszórva heverő, élettelen csontok összegyűjtése, megelevenítése, az egyházközség szervezése körül nagy, apostoli munkát végzett; de ebből a munkából a hű feleség is kivette a maga részét, kinek kiváló egyénisége, az emberekkel való érintkezésben végtelenül kedves, okos, lebilincselő modora a jó ügynek mindenütt csak híveket szerzett. „Az egyházi élet fellendítésére vonzóvá és áldásossá tudta tenni családi tűzhelyét s általános tisztelet vette körül azt a papi hajlékot, melyre a nagy róm. kath. város társadalmának sok ezer szeme tekintett." (Sulyok István.) Pedig együtt lakott velük a szegénység, ez a nagy kisértő, annyi nemes ambiczió megrontója. Sokszor beszélt a boldogult a szegedi küzdelmes napokról, a nélkülözésekről, sőt a megüresedett kenyeres kosárról is; de azért boldogan tett bizonyságot az isteni gondviselésről. Nagy gonddal, fáradsággal, a mai asszonyok előtt szinte hihetetlen eréllyel munkálkodott: övéinek boldogításáért, hat gyermekének testi-lelki jólétéért. Nem volt olyan nehéz körülmény, mely miatt lelke egyensúlyt vesztett volna. A rémületes szegedi árvíz hullámsírjába temethette annak a családi fészeknek oszlopait, falait; megemészthette a húszesztendős munkának látható gyümölcseit, — de nem a szívnek reménységét, boldogságát. „A kik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul." A romokon új otthon épült; de legfőbb ékessége ennek is a régi munkás hit, a régi szeretet volt. A hit, mely e gyönge nőt diadalmas küzdelmekre képesítette. A szeretet, melyet a világnak sokszor tapasztalt hálátlansága daczára sem tagadott meg soha. Özvegyi fátyolát, melyet haláláig igaz hűséggel viselt, 1892-ben vette fel a jó „tiszteletes asszony", 33 évi boldog házasélet után. Csendes szívvel, imádságos lélekkel fogadta az Úr kezéből e nagy próbát is, melynek terhét később a testi betegségek is súlyosbítottak. Elhagyta Szegedet, el azt a helyet, hová asszonyi éveinek édes-bús emlékei fűzték. Előbb Budapestre, kis idő multán Visegrádra költözött. Ez utóbbi helyen élte le utolsó éveit, hol a hálás gyermeki szeretet megható gyengédséggel vette körül az öreg édes anyát. Kicsiny volt a hajlék, egyszerű, szegényes, de az udvarán káprázatos pompában díszelgő virágerdő, melyet a „tiszteletes aszszony" gyengéd keze ültetgetett, ápolgatott, — az a nemes, istenes lélek, mely Anna prófétaasszony buzgóságával készült az örökkévalóságba és az a tiszta szeretet, mely anyát s gyermeket úgy összefűzött, — földi paradicsommá, Istennek házává avatták azt. Életének utolsó nagy öröme az a szent alkalom volt, midőn — az 1910. évi karácsony ünnepén — a visegrádi protestánsok az első nyilvános istentiszteletre gyűltek össze. A volt szegedi papné is eljött közénk. Dermesztő hidegben, betegen, botra, leányának segítő karjára támaszkodva ugyan, de eljött. Imádsága már az Istenhez készülő keresztyén imádsága volt; többé aztán nem láttuk a hívők gyülekezetében. Hosszú, kínos betegség közben, a mult év alkonyatával az Ő földi élete is alkonyatra szállott. Utolsó napjaiban mindenre készen, a csendes megnyugvás hangján imádkozta velem : „Atyám, legyen meg a te akaratod". S a mint egész életében mindig a szeretet tényei koszorúzták hitét, úgy most is jócselekedettel párosította hitteljes, szinte végső imáját: a visegrádi szórvány gondozására 500 K alapítványt tett. Jó szívvel, boldogságtól könyező szemekkel ajánlotta fel az Úr oltárára az özvegyi évek filléreiből gyűjtögetett összeget, melyben ő is, mint az evangéliumi szegény özvegy, odaadta mindenét.