Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-10 / 10. szám

TÁRCZA. Vallás és kultura. A vallás és kultura egymáshoz való viszonya érdekes kontroverziának szolgált tárgyául a Berlinben lefolyt 25-ik német protestáns gyűlésen. Ezen a gyűlésen, melyen Svájczból, Hollandiából, Angliából is sokan vettek részt mint vendégek, a mely a lapunkban is ismertetett Jatho-esetből kifolyólag az összes liberális egyházi elemek tömörülése jelében folyt le, Schrader birodalmi gyűlési képviselő elnöki megnyitóján kívül, a ki a protestáns egyesület jövőbeli magatartása irányelvéül a harczot jelölte meg az orthodoxia, a türelmetlenség és az ósdi egyházkormányzat ellen; továbbá Krüger giesseni tanárnak „A keresztyén hitszabadságról az evangélium alapján" cz. felolvasása mellett főleg Kirmsz berlini lelkész referátuma kötötte le a figyelmet, a ki a vallás és kultúra, az emberi szellem e kettős megnyilvánulása viszonyára vetett világot. Mi a kultura és mi a vallás? Melyik a forma és melyik a lényeg? Vájjon a kultura hozza-e létre a vallást, vagy a vallás a kultúrát? Oly kérdések, a melyekre nemcsak nehéz a felelet, de a melyeknek megoldása szerint idomul egész világnézletünk. Tulajdonképen nem is a vallást szükség itt definiálnunk, hanem az emberi kultúrának összetett jelenségét, a mely míg egyfelől történetileg változó fogalom, másrészt komplexumába ép úgy belefoglalja a vallásos élet intézményeit is, mint anyagi létünk és a természeti föltételek által megszabott erre irányuló erők kifejtésének elérhető legmagasabb fokát. Valódi kultura Kirmsz szerint az, a mely az ember egyetemes szellemi, erkölcsi és anyagi életét átöleli, az erkölcsi szabadság ténye, a világnak szellemmel való betöltése és átformálása, s az emberiség erkölcsi czéljainak való alávetése. A keresztyénség azzal hozza létre ezt az erkölcsi szabadságot, hogy az embert belsőleg szabaddá teszi a világtól s erkölcsi uralomra segíti a világ fölött. így lesz az ember a kultura megteremtőjévé, a midőn az egész világi életet, a munkát, foglalkozást, családot, államot, iskolát, egyházat és tudományt Isten országa szolgálatába állítja. De így lesz egyúttal egyedüli kulturczéllá is. A kultura az emberért van, nem az ember a kulturáért. Ha a kultura a vallástól elszakad, úgy az általa teremtett materiális értékek szolgaságába sülyed. Erőteljes knlturélet helyébe petyhüdt kulturfáradtság lép. A túlsúlyra jutott materiális kultura megfojtja az erkölcsi életet. Ha pedig a vallás szakad el a kulturától, úgy a belső élet bigotteriában és materializmusban töredezik szét s elveszti világot átható erejét. E súlyos veszedelmekkel szemben az evangéliumi egyháznak kötelessége tanaiban és szervezetében félretolni azokat a korlátokat, a melyek a keresztyénség valláserkölcsi ereje szabad kifejtésének útjában állanak s ezzel lehetővé tenni a jelenkor valódi kultúrájának kibékítését. A keresztyénség feladata hidat verni a kultúrához. Ha az egyház ezt nem teszi, félreismeri rendeltetését. Akkor általánosan be fog következni az, a mit a román népeknél már is tapasztalunk, a vallás és a kultura teljes szétválása. Körülbelül ez Kirmsz dr. gondolatmenetének veleje, a mi azonban éles ellenmondásra talált a göttingeni professzor, dr. Bousset-néil, a ki először is tagadja azt, hogy a vallás kulturhatalom lenne. A kulturának a vallásra közvetlenül nincs is szüksége, mert saját erejéből áll fenn. A kultura csupán az emberi természet műve s ez a természet parancsolóan követeli jogát. A természet, nem a vallás kényszeríti az embereket, hogy kultúrát folytassanak. Az emberi élet magától hömpölyög tova s nincs szüksége kívülről jövő serkentésre. De a vallás abban az értelemben sem kulturtényező^ mert nem kívánják tőle s nem is várhatjuk, hogy a kulturának útját előírja. A vallás útján pozitív szabályokat nem állíthatunk az emberi kulturmunka elé. A vallásnak a maga útjára kell hagynia a kulturát, nem kérdezve, honnan jő és merre halad. A vallás minden törekvése, hogy a kulturába beleavatkozzék, csak oly állapotokra vezethet,- a minőket a középkorban éltünk meg. De a vallásnak nincs is szüksége önigazolásában arra a bizonyítékra, hogy a kulturára nézve jelentőséggel bir. A vallás saját lábán áll és saját talajából nő ki. A vallás jelentősége inkább abban áll, hogy a kultura kritikáját szolgáltassa. Az emberi kultura iránytű nélkül bolyg az örök tengeren, s épen ezért, mert nincs iránytűje, megtörténik, hogy eltéved, vagy hamis alakulatokat ölt. A kultura ily fonák irányával szemben legérzékenyebben reagál a vallási élet, ha egészséges. Ha ez történik, akkor a vallási reformáczió korában vagyunk. A vallás tiltakozik az álkultura ellen, de a kritika, melyet gyakorol, csak negatív. így a lutheri reformáczió külsőleg tekintve a középkornál maradt vissza. Nem hozott új államformát és nem hozott új művészetet. De ha mélyebben tekintünk, úgy látjuk, hogy Luther reformácziója az egész középkori vallásrendszernek haláldöfése volt. Ennek folytán tehát modern kulturánk sem a reformáczióból nőtt ki, mert az emberi kultura mindig saját erejéből áll fönn. De a vallás nem is szorítkozik csupán erre a kritikai ténykedésre, hanem megszüli azokat az embereket is, a kik nehéz időkben a válságon túlsegítenek. Ezek az emberek azonban nem közvetlen kulturtényezők, hanem csak oly emberek, a kiknek bátorságuk van s kik a későbbi nemzedékeknek engedik át a kultura kiépítését. Ilyen emberek voltak a próféták. Ezekben az örökkévalóságra termett emberekben egy új világ csirái szunynyadoznak. így tehát a vallás az örök nyugtalan elemet képviseli az emberi kulturában. Ha a kultura álútakra tér, a vallás megállj-t kiált oda neki. S jaj akkor, ha a vallás elveszíti ezt az erejét. Akkor a vallás csak a trón