Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-10-29 / 44. szám

Barkóczy áll rendületlenül, s vele áll és marad a közoktatás klerikális politikája is! Mire fog azonban vezetni elvégre is mindez ? Olyan felfordulásra az egész állami középiskolai tanári státusban és az egyes tanárkarokban, a mely lehetetlenné teszi a békés együttélést, a harmonikus együttműködést, s az állami középiskolákat a nevelés és tanítás sikerét megsemmisítő belső harczok színterévé teszi, mind a tanárokat, mind a tanulókat illetőleg. A míg ez az egyoldalú, felekezetieskedő politika meg nem indult, a kölcsönös türelem mellett megfért egymással az iskolákban a konzervativizmus ós a liberalizmus, s a tanárok és a tanítványok nem igen tudakozódtak egymás konfessziója iránt. Amióta azonban megindult a klerikalizálás a tanári testületekben és a tanulók között, azóta a liberalizmus is élesebbé vált, sok tanárnál átcsapott a radikális, sőt vallás- és egyházellenes szabadgondolkozásba, s ez a két szellem, mint víz és tűz emészti egymást, nemcsak a tanári testületekben, hanem a nevelés és oktatás irányzatában is és szaggatja szét felekezeti és szabadgondolkodó pártokra még az éretlen tanulóifjúságot is. A klerikálisok panaszosan hangoztatják, hogy az ő irányzatukat a destruktív irányzat ellen való küzdelem szükségessége hívta életre. De mindenki, a ki a dolgot s annak fejleményeit figyelemmel kísérte, jól tudja, hogy ha ennek a panaszos mentegetőzésnek van is valami alapja a külföldet, főként a román országokat illetőleg, de semmi alapja sincs Magyarországon. Itt a szabadgondolkodást és annak radikalizmusát a feltámadt klerikális szellem hívta ki harczra, s ha ebben van veszedelem, annak felidézője maga a klerikalizmus. Mi nem egyszer kifejeztük már, hogy perhorreskáljuk az úgynevezett szabadgondolkodásnak a tanuló, főként éretlen tanulóifjúság körébe való behurczolását. De mivel úgy vagyunk meggyőződve, hogy a nem iskolákba való irányzatok behurczolása végett a klerikalizmus törte át első sorban az iskolák védőfalait, azt is valljuk, hogy ha a régi békességet és csendet ezek között a falak között újra vissza akarjuk állítani, akkor az első betolakodót kell onnan kiverni s kivonul utána annak ellenfele is. Ki kezdi s ki hajtja azonban végre ezt a tisztító munkát ? Nem tudjuk. A politikusokat más kérdések foglalkoztatják, nem ez a dolog. A protestantizmus néhanéha felemeli kérő, tiltakozó hangját; de ez a hang nemcsak nem elég erős a harczi zaj túlkiáltására, hanem abban az eredendő fogyatékosságban is szenved, hogy csak hang, a mely után cselekvés nem következik! Mit tehetünk tehát mi, a protestáns sajtó hűséges, de nem támogatott munkásai ? Csak sóhajtunk nemzeti szokás szerint: Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak ! S legfeljebb abból a halvány reménységből táplálkozunk, hogy: Megvirrad még valaha! Adná Isten, hogy az a virradat első sorban mi reánk, protestánsokra vetné ébresztő sugarát! E. T. BELFÖLD. A Presbiteri Szövetség budapesti gyűlésén elhangzott előadások. vnr. Társadalmi viszonyok Nagy britán 11 iában. írta: dr. Drummond R. J. ediűburghi lelkész. Ennek a felolvasásnak a tárgya: megállapítani röviden először azt, hogy melyek a legégetőbb társadalmi kérdések Nagybritánniában, másodszor: mi az egyház álláspontja általá nosságban^ezekkel a kérdésekkel szemben, harmadszor: melyek azok az utak, a melyeken megközelítették ezek egyikét-másikát. I. A társadalmi kérdések nagyjából két csoportba oszthatók. Először olyanokra, a melyek többé-kevésbé személyhez kötöttek. Ilyenek: a mértékletesség, a tisztaság, a játékszenvedély, a vasárnap megszentelése, az irodalom, a szegényügy. Másodszor olyanokra, a melyek ipari, kereskedelmi vagy politikai érdekekkel kapcsolatosak. Ilyenek : a munkanélküliség, lakáskérdés, földkérdés, munkabérek, oktatásügy, háború. Ez a beosztás nem egészen pontos. De megfelel czélunknak, mert hamarosan megadja a feleletet a felvetett második kérdésre, hogy t. i. mi az egyház álláspontja ezekkel a kérdésekkel szemben ? II. Nagyjában az egyház álláspontja a következő : Az első csoportba tartozók terén, a melyekről mint többékevésbé személyes természetűekről szólottunk, az egyház nem vonakodott felemelni a szavát a legerősebb mértékben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindaz megtörtént, a mit tenni kellett volna. De mindenki egyetért velünk abban, hogy olyan kérdések ezek, a melyekről jogosult az egyház beszélni. Valóban elmulasztaná kötelességét, ha nem úgy tenne. Az egyházak legnagyobb részének a legfelsőbb fokon külön bizottságaik vannak, azzal a hivatással, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak. Ezeknek a bizottságoknak a jelentései alapján a nagygyűlések és zsinatok évi összejövetelei vitatkoznak ezekről a kérdésekről. A második csoportra: azokra nézve, a melyek ipari, kereskedelmi, vagy politikai érdekekkel kapcsolatosak, már másként áll a dolog. Vannak, a kik nagy aggodalommal nézik az egyház minden mozgalmát, mely az ilyen kérdésekkel való foglalatosságára irányul. Félnek attól, hogy az egyház leköti magát a közösség egyik ágának vagy azonosítja magát az állam egyik pártjával. Ez, a mint erősen hiszik, nagyon meggyöngítené szellemi befolyását és lelki hivatását a legfőbb dolgokban. Én azonban mégsem hiszem, hogy igazságtalanságot cselekszem eme felfogást vallókkal szemben, a mikor azt állítom, hogy számuk egyre fogyóban van. Mindezek olyan kérdések, a melyekkel valóban foglalkoznia kell az egyháznak. Ezok terén' éreztetnie