Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-10-15 / 42. szám

hámozni.) Báró Steuben egyenes jellemű, szókimondó, burkus katonatiszt volt, a kit Franklin Benjámin azért fogadott fel, hogy az amerikai újonczokat katonai gyakorlatokra és fegyelemre tanítsa. Erre nagy szükség volt, s e tisztét Steuben becsülettel ellátta. Kérelmére Washington később hadtestparancsnokává nevezte ki; de ez állásban nem bizonyult valami kiváló embernek. Hogy Washington nem tartotta őt olyan nagyra, mint a hogy a németek feltüntetni szeretik, kitűnik abból, hogy a mikor Washington 1789-ben kormányt alakított, Steuben a hadügyminiszteri állást kérte tőle, de kerek elutasításban részesült, a mi miatt halála napjáig neheztelt Washingtonra. Az amerikai Német Református Egyház igen büszke rá, hogy tagja volt; pedig Steubennek egyik nevezetessége az volt, hogy francziát, németet, angolt nevetséges módon összekeverve, istentelenül szokott káromkodni. Általában véve, a németek szerepe az amerikai függetlenségi harczban dicstelen volt. A hesseni választófejedelem és egyéb német fejedelmek egész hadsereget (kb. húszezer embert) adtak el az angol királynak a gyarmatosok ellen. Az Amerikában lakó németek nagyobb része pedig közömbös volt a függetlenségi törekvések iránt, mert a koczkán forgó elvek nem érdekelték. A mai amerikai németek ezt szörnyen röstellik, s ezért nagyítják annyira Steuben, Herkimer, a Mühlenbergek, stb. érdemeit. De magyar írónak, különösen olyannak, a ki azt állítja, hogy a rendelkezésére álló anyagot kritikailag dolgozta fel, ilyen hibába esnie nem volna szabad. Valóban megdöbbentő azonban, hogy miként bánik el Harsányi a saját fajának egyik világtörténelmi alakjával, Attilával. Nehéz ugyan megérteni, hogy Attilának mi köze van az amerikai Német Református Egyházhoz, — de az „absolut igazságokat megörökítő", az anyagot „kritikailag feldolgozó" szerzőnek ez is sikerült. Azt írja ugyanis a 21-ik lapon, hogy „a protestánsgyűlölő XIV. Lajos franczia király, a kit a történelem, kegyetlenségei emlékéül, második Attila névvel bélyegez meg, parancsára egyszerre ezerkétszáz (ugyan ki hiheti ezt el?) német városnak hajlékai borultak lángba, hogy ,az eretnekek földönfutókká váljanak'". A magyar nemzet hisz a hun-magyar atyafiságban, bár az okmányilag nem bizonyítható is be, és büszke Attilára ; még pedig joggal büszke rá. Nem igaz, hogy a „történelem" XIV. Lajost második Attila névvel bélyegezte meg; ezt csak valami ostoba író tehette, a kinek a könyve véletlenül Harsányi kezébe került. Azokat a jelzőket, a melyeket érdemetlenül Steubenre pazarolt (vitézségéről híres, legendaszerű alak, hős férfiú), joggal alkalmazhatta volna Attilára. Magyar emberre az Attila elnevezés nem lehet megbélyegző. A legmegbízhatóbb forrásból, a keresztyén Priscus Rhetor byzantiumi követ egykorú följegyzéseiből tudjuk, hogy Attila nem volt az a kegyetlen, fajtalan, műveletlen barbár, a kinek egyes itáliai és gallo-római szerzetesek tartották. A teuton népek nagy része felszabadítójaként üdvözölte és mondáiba foglalta. Attila minden idők egyik legnagyobb hadvezére és korának legbölcsebb uralkodója és diplomatája volt. Annyira sohasem szabad elnyugatoskodnunk, hogy Attilát a fanatikus olasz és franczia papok nézete után ítéljük meg. Az úgynevezett Reiíf-ügyben Harsányi azt állítja, hogy Reifi' nem bizonyult méltónak a beléje helyezett bizalomra, „mivel a gyűjtött összeg jelentékeny részét saját czéljaira fordította". (27. 1.) Ha figyelemmel olvasta volna el dr. Dubbs forrásként idézett könyvét, megtudhatta volna, hogy a Reiff ellen felhozott vádakat sohasem sikerült bebizonyítani és hogy az ügy elintézése után maga Schlatter nyilvánosan kijelentette Reifi' becsületességében való bizalmát. (Dubbs 169.) Még jobban elferdíti, illetve elhallgatja a tényeket abban, a mit a Franklin-kollégiumról ír, csakhogy a német reformátusok dicsőségét emelje. Harsányi leírásából (48—49. és 70—71. lapok) azt kell következtetni, hogy e kollégiumot a német reformátusok alapították; hogy az kezdettől fogva az övéké volt, és — mivel zárjel közt megjegyzi, hogy Franklin volt az alapítója — hogy Franklin Benjámin német református volt. Az igazság az, hogy a Franklin-kollégiumban a német reformátusoknak csak harmadrésznyi érdekük volt; egy másik harmad a lutheránusoké, a harmadik pedig más keresztyén testületeké volt. Az igazgató-tanács tagjai közül tizenötnek lutheránusnak, tizenötnek refermátusnak, a többinek pedig más keresztyénnek kellett lennie. Az elnöki állásban a lutheránusoknak és reformátusoknak fel kellett váltaniok egymást s az első elnök lutheránus volt, dr. Muhlenberg E. H. híres botanikus. Az intézet csak hatvanhat év múlva ment át a reformátusok tulajdonába, a többi érdekek megszerzése által (Dubbs, 246—247. és 305. lapok). Franklinnak, mint Pennsylvania kormányzójának, tényleg volt némi dolga a róla elnevezett intézet megalapításával s ő az alapkő-letételnél tényleg jelen volt. Azonban Franklin nem volt sem német, sem református, sőt még keresztyénnek sem volt mondható, mert nem hitt a Jézus istenségében. 0 hol deistának, hol theistának nevezte magát, vallását pedig „az erény művészetének". Az angol forrás félreértésének mulatságos esetét találjuk Az Énekes Könyv Ügye czímű fejezetben. Dubbs ugyanis azt írja, hogy az énekes könyvek elavult volta miatt a mult század elején „in somé parts of the Church, congregational singing had almost beeome a „lost art" ; a mi azt jelenti, hogy a közös vagy együttes éneklés helyenként csaknem „elveszett művészetté" lett (Dubbs, 355.). Harsányi ezt így igyekezett megmagyarítani: „A német gyülekezetek egyházi éneklésében, mint egy egykorú historikus írja, „kezdett elveszni a művészet" (97. lap). Tudni kell azt is, hogy dr. Dubbs nem egykorú történetíró. Könyve 1885-ból való. Hogy mily olcsó fogások alkalmazásától sem riadt vissza Harsányi, láthatjuk a 93-ik lapon, a hol az oktatás ügyéről van szó. „Megható közvetlenséggel írja le