Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

lására, másikát a szegényebb papok támogatására, harmadikát pedig templomokra stb. kellene adniok. Akár ezt tervezi, s ez az elv diadalmaskodik, akár pedig azt, hogy a róm. kath. főpapi birtokok egy országos szervezet kezelésébe mennének át, vagyis kommaszszáltatnának s a befolyó jövedelem egy része a főpapok készpénzbeli járandóságaira, a többi pedig egyházi közczélokra fordíttatnék: mindenkép kívánatos és nékünk, protestánsoknak is érdekünk, hogy az eddigi, valóban képtelen állapot megszűnjék. Nem közömbös ugyanis reánk nézve, hogy az óriási főpapi vagyont milyen czélra fordítják: várakat vásárolnak-e rajta a külföldön — mint egyik kevésbbé dicsőséges emlékezetű püspök is tette —, avagy az elszegényedett mágnás atyafiságot „resztaurálják" vele anyagilag, avagy a czímzetes nőrokonságra költik, a mire — sajnos — oly sok eset van; vagy pedig akár a szegények, akár a szerényebb javadalmazású papság fölkarolására, akár templomok, iskolák építésére, javítására. Ha az utóbbi, a mainál mindenesetre nemesebb czélokra fordítják, az államnak sok millió korona évi kiadása marad el. Ezekben az akár a szegények gyámolítására, akár a szegényebb r. kath. papság tizetéskiegészítésére, akár régi templomok, egyházi műemlékek resztaurálására az állam pénztárából fizetett milliókban ugyanis a nagyobbára jobbmódú s így aránylag még több adót fizető négymilliónyi protestánsság pénze is benne van! Ha ezek a milliók fölszabadulnak, más égető kultúrreformokat is véghez lehet vinni az adózók újabb megterlieltetése nélkül! Avagy itt van a lelkészek fizetésrendezése. Az állam aligha rendezheti egyoldalúan valamely egyház lelkészeinek a fizetését. A mint a protestánsokét rendezi, bizonyára előállanak a r. kath., görög kath. papok is. E miatt a míg az állam biztosítékot nem nyer a felől, hogy a legtöbb papot számláló r. kath. egyházban a főpapi birtokok hozzájárulásából födözetet nyerhet a fölemelt kongrua, nehezen rendezheti a többi egyházak lelkészeinek a fizetését. Intő példaként áll előtte a legutóbbi eset, a mikor a milliók fölött rendelkező r. kath. főpapság 700,000 koronával szúrta ki a szegény alsó papság nagy tömegének a szemét, az államra pedig vagy 3 millió terhet hárított, a mi messze túlhaladja a ref. és ág. h. ev. lelkészeknek adott kongruát. Az újabb rendezés róm. kath. részről is még egyszer annyi kiadással járna legalább. Az állam pénzügyi helyzete pedig sokkal rosszabb, semhogy újabb milliókat juttathatna a gazdag r. kath. egyháznak is ! Ezért több okunk van reá, hogy kíváncsian várjuk Prohászka püspök újabb karácsonyi czikkének a hatását. De nem igen merünk optimisták lenni: sőt több okunk van a kétkedésre. Bár nem kívánjuk, de alighanem úgy lesz, hogy Krisztus ügyéért küzdő lelkének nemes eszméinél több eredménye lesz annak a följelentésnek, a melyet nem ugyan a jezsuiták, de bizonyára az ő befolyásuk folytán, egy esztergomi tanár tett ellene „modernizmusa miatt" Rómában! Dr. K. I. ISKOLAÜGY. Az amerikai református theológiák tanulmányi rendje. Gróf Tisza István egyházkerületi főgondnoknak az 1910. évi tavaszi konventi gyűlésen a lelkészképzés mélyítése ügyében elhangzott nagyszabású felszólalása ismét e fontos ügyre irányította a közfigyelmet. A mennyire innen, a messze távolból képes vagyok figyelemmel kísérni a hazai egyházunk kebelében végbemenő eseményeket, talán nem tévedek, ha állítom, hogy sajtóban és egyházi gyűléseken részben jóindulatú, részben nem egyszer kevésbbé igazságos és méltányos kritika tárgyává tétetett a magyarországi református theológiák tan- és nevelési rendszere. Nem állítom, hogy hazai theológiáink az ideális színvonalon felül állanának; sőt egyetértek gróf Tisza Istvánnal abban a tekintetben, hogy lelkészeink működésének modern irányba való terelése, a cura pastoralis és a belmisszió iránt való érzék fejlesztése, nemkülönben a leendő lelkipásztoroknak az individuumokkal és nem a tömeggel foglalkozásra ránevelése csakugyan eminens érdeke egyházunknak, és valljuk meg, tulajdonképeni hivatása is egy Krisztus szíve szerinti lelkipásztornak: mindazonáltal el kell ismernünk azt is,- hogy theológiai akadémiáink és azoknak tanári karai a legjobb igyekezettel szolgálják a lelkészképzés nagyfontosságú ügyét és annyit adnak, a menynyit az adott viszonyok és körülmények között tőlük kívánni lehet. Igaza van gróf Tisza Istvánnak abban is, hogy a külföldtől a cura pastoralis mezején való intenzív munkálkodás példáját el kell tanulnunk ós követnünk szükséges. De azután nem szabad felejtenünk, hogy az összehasonlítás a külföldi egyházak lelkipásztoraink ez irányú, kétségtelenül nagyszerű munkálkodása és a mi elmaradottságunk között azért mutat hátrányunkra oly nagy deficzitet, mivel külföldön szinte legnagyobb ritkaságok közé tartozik az, hogy egy lelkipásztor gondjai alatt 500 léleknél több legyen. Az ilyen 500 lélekből álló gyülekezetnek aztán már minden egyes tagját, kicsinyeit és nagyjait, azoknak bajait, állapotát, lelki világát nem legyőzhetetlen munka megismerni egy hivatásos lelkipásztornak. A mellett ne feledjük, hogy ezek a külföldi lelkészek úgyszólván semmi adminisztráeziót sem végeznek, mert intelligens egyháztagjaik örömmel vállalkoznak az egyház ügyeinek intézésére. Kormány, tanfelügyelők, esperesek, püspökök, konvent és egyéb hatóságok nem zaklatják őket kimutatásoknak 5—6 példányban való lemásolásával és beküldésével; sem anyagi gonddal nem küzdenek, hanem a szó legnemesebb értelmében élhetnek a gyülekezet lelki gondozása szent ügyének ! Ily viszonyok és körülmények között aztán természetesen kevesebb erőfeszítéssel képesek elérni azt az ideális magaslatot, melyre feljutni mi magyar ref. lelkészek is legjobb tehetségünk mértéke szerint igyekszünk. Mindez azonban nem von